2006-tól több mint három évig tartottak a tüntetések Debrecenben

15 évvel ezelőtt így cikkezett róla a napilap: „Ahogy országszerte, úgy a hajdú-bihari megyeszékhelyen is tüntetések zajlottak hétfő este. A kétezresre becsült tömeg a Gyurcsány-kormány lemondását követelte. A főtéren tapasztalható parázs hangulat fel-fellángolt, aszerint, hogyan ostorozták a szónokok a jelenlegi országvezetést.”

– Kora ősszel, még mielőtt napvilágot látott volna a beszéd, már jött a hír róla – elevenítette fel a kérésünkre dr. Korláth Gyuláné Ágnes. – Az első tüntetés szeptember másodikán volt, akkor csak órások voltunk. Csak kevesen mertünk összejönni, óra volt nálunk. Majd 9-én a sárga cédulás tüntetés következett, az már be volt jelentve, egy hét múlva pedig a piros cédulás. Elég sokan voltunk, hömpölygött a tömeg – beszélt a történtekről a tüntetések aktív résztvevője.

Követelték a lemondást

2006. szeptember 20-án a Napló ekképp írt az eseményekről: „Hétfőihez hasonló számú, mintegy két-háromezres tömeg gyűlt össze kedd este a Kossuth téren, hogy tovább követelje a kormány lemondását. – Semmilyen közösséget nem vállalunk azokkal, akik hétfő este törtek-zúztak. Azokat el kell fogni és meg kell büntetni – hangsúlyozta beszéde elején Kósa Lajos, Debrecen akkori, fideszes polgármestere, utalva a Magyar Televízió fővárosi székházánál történt rendbontásra. Szerinte az országszerte zajló demonstrációkat nem pártpolitikai indulatok, hanem a Gyurcsány Ferenc személyéhez fűződő felháborodás fűti. – Egy betegesen hazudozó ember lebukását jelenti a felvétel kikerülése – mondta.” Néhány nappal később az alábbi hír volt olvasható: „Néhány száz tüntető hétfő este is kilátogatott Debrecenben a Kossuth térre, jelezvén: nem adják fel, kitartóan követelik a kormányfő lemondását.”

– A Kossuth téren 3 és fél évnél is tovább voltunk kint minden egyes nap, volt, hogy kevesebben, volt, hogy többen, az elején ezerszámra lehetett mondani – tudatta Ágnes. Hozzátette:

„Mérgesek voltunk, felháborodottak, az volt a szerencsénk, hogy mindig volt rendőri felügyelet, a debreceni rendőrök minket védtek.”

Mindig volt napi esemény, a környező településekről is jöttek, a felszólalók a saját élményeiket mondták el. Szereztünk egy nagy nemzeti zászlót, és azt a Kossuth-szoborra rögzítettük minden este, egy táblán pedig a napokat számoltuk, több mint 1300 nap volt – mondta Ágnes, aki a fővárosi tüntetésre is elment. – Pesten a tévészékház elfoglalása felkorbácsolta a lelkünket. Debrecenben megvolt az október 23-i megemlékezés az egyetemnél, aztán a téren voltunk, ahol aggódva figyeltük, mi van Pesten. Úgy döntöttünk páran, hogy elindulunk kocsival, de már csak az ünnepi megemlékezés végét hallhattuk. Nem tudtunk továbbmenni, könnygázt kaptunk – idézte fel.

Engesztelhetetlen konvoj

Debrecenben nem adták fel a tüntetők, 2006. október 31-én, kedden Az engesztelhetetlen, elszánt konvoj címmel írt róluk a Napló. „Forgalomlassító tüntetések jegyében készülhetünk az őszutóra a megyeszékhelyen. Hétfő kora délutántól kezdetét vette az az előre bejelentett, rendőrök által biztosított kormányellenes tüntetéssorozat, amelynek a végét egyelőre nem látni, ugyanakkor az általuk okozott közlekedési dugókat már igen. Debrecen főterén hosszú-hússzú hetek óta demonstráló, önnön magukat párton kívülinek tartó szervezte forgalomlassító akciók két fronton zajlanak: a megyeszékhelyen és annak közelében. Kizárólag demokratikus és jogállami eszközökkel hajlandóak harcolni a tüntetők.”

– Nagyon lelkiismeretesen és felháborodva csináltuk. Most egy kicsit kezd úgy elhalványulni a mi Kossuth terünk. Akkor kezdtünk el lecsúszni, mikor beálltak közénk a jobbikosok is.

„Először azt hittük, egyformán gondolkodunk”

– mondta Császár Lászlóné Margit, aki szintén a kezdetektől részese volt a debreceni eseményeknek. – Mi ezt nem is pártvonalon csináltuk, hanem mint magyarok. Egy magyar nem csinálhat ilyet, amit Gyurcsány Ferenc csinált, a hideg ráz tőlük: ölni a magyart?! Kilőni a szemét?! Tüntettünk, hogy takarodjon Gyurcsány, ordibáltunk ellene mindnyájan. Majd észrevettük, hogy nem pont egyformán gondolkozik mindenki a téren, jobb oldalon álltak ezek a szélsőjobbosok, akiket mi is elítéltünk. Ha ők valamit mondtak, nekünk le kellett hurrogjuk őket – idézte fel a történteket. Mint mondta, a lehurrogott csapat később külön színpadot állított magának, az ő szónokaiknak.

– Nem közénk valók voltak, de valahogy nem vették észre a debreceni tekintélyeink, hogy nem az egész Kossuth térről kell elfeledkezni és nem beszélni róla miattuk. Nagyon elismertek voltunk, de elfújta a szél, mert mindenki arra gondolt, hogy jobbikos tüntetés volt. Pedig ha esett, ha fújt, kint voltunk, jártuk a megyét, útlezárásokat csináltunk – hangsúlyozta.

A szegedi szikra

Az immár 87. életévét töltő Margit úgy fogalmazott: ő világéletében ilyen volt. Ha valami nem tetszett neki, azért kiállt. Beszélgetésünk során nem kerülhettük ki azt sem, hogy 65 éve átélte a Szegedi Tudományegyetemen az ’56-os eseményeket. – Egy nagy tanulóban voltunk, amikor egy fiú berohant és azt mondta, szeretné, ha mindnyájan mennénk egy gyűlésre, ahol arról lesz szó, hogy szeretnék, ha másként mennének a dolgok.

„370 lány indult le a lépcsőn, annyi eszünk volt, hogy úgy tettünk, mintha hátulról nyomnának minket, a nevelők megijedtek tőlünk”

– elevenítette fel a 65 éves emlékeket. Elmentek oda, ahova kérték tőlük, s ott pontokba szedték a jelenlévők, mi nem tetszik nekik, majd elkezdtek tüntetgetni. – Ezek a fiatalok olyan ügyesek voltak a megszerkesztett pontokkal, hogy felültek a vonatra és az egész országban széjjelszórták, a pesti műszaki egyetemisták tettek hozzá még egy kicsit. Debrecenbe hamar ideértek, ezért hiszi egész Debrecen azt, hogy itt kezdődött. Itt az első lövés, haláleset volt – mondta Margit, aki úgy fogalmazott, boldogan csinálták a felvonulásokat, nem harcolni akartak. – Olyan könnyűek voltunk, szinte repültünk: olyanokat kiabáltunk: ha magyar vagy, állj közénk! Csodálatos volt, csak volt egy nagy baj: lezárták Debrecent, nem engedtek hazautazni – tette hozzá. Miután az oroszok megérkeztek Szegedre, menekülni akartak onnan, de ez nem ment annyira könnyen, de végül kijutottunk az állomásra és felpattantunk egy vonatra. Úgy véli, a szegedi szikra kellett ahhoz, hogy kipattanjon az ’56-os forradalom.

KD