Boross Attila az ejtőernyőzés megszállottjává vált

Egy örökké tartó szerelem, ami függőséget okoz – így vélekedik szenvedélyéről, az ejtőernyőzésről Boross Attila, akinek egyébként a munkája is megannyi izgalmat rejt. A huszonhét éves debreceni férfi szerződéses katona, ebből kifolyólag arra következtethetnénk, szereti nyugalomban tölteni a szabadidejét, ez azonban koránt sincs így. Imádja az extrém dolgokat, az adrenalint, ezért is választotta hobbijának az ejtőernyőzést, amit most általa egy kicsit közelebbről is megismerhetünk. – Mindenki beleszületik valamibe, a kérdés már csak az, hogy mit kezd vele. Édesapám volt a Debreceni Légisport Egyesület alapítója, az édesanyámmal együtt űzték a sportot, voltaképpen ez egy családi hagyomány – kezdte mosolyogva. – Kiskoromtól kezdve szinte meghatározta az életemet a repülőtér, az volt az álmom, hogy én is – ahogyan a nagyok csinálják – kiugorhassak egyszer egy légi járműből – emlékezett vissza. Majd elárulta, vágyálma mostanáig 929-szer teljesült.

Euforikus állapot

A húszas éveiben járó egyenruhás elmondta, a munkájából kifolyólag is űzi az említett sportot, viszont kiemelte, a honvédségnél az ejtőernyő egy célba juttató eszköz. – Magának az emberi szervezetnek, a testünknek egyáltalán nem természetes, hogy több ezer méteres magasságban a levegőben lebegjünk, ugyanis nem szárnyakkal születtünk. Egy olyan érzelmileg felfokozott, euforikus állapotba kerülünk, amit szavakkal nem lehet kifejezni, valóban érezni kell – hangsúlyozta. Ezt követően felidézte az első ugrását. – A vártnál sokkal többet kaptam. Bevallom, az első ugrásomnál nagyon féltem, az égvilágon semmi nem tudott mosolyt csalni az arcomra. Örökké emlékezni fogok arra, amikor kinyílt a repülőgép ajtaja, abban a pillanatban az adrenalin is az egekbe szökött az ereimben. Majd a földet érést követően csak annyit mondtam: mehetünk a következőre! Azonnal szerelembe estem, viszont a mai napig van bennem félelem, ha ejtőernyőzni indulok. Aki azt mondja, hogy nem tart az ugrástól, annak vagy mentális problémái vannak, vagy nem mond igazat – jegyezte meg. – Persze az évek alatt egyre tapasztaltabbak leszünk, jómagam is 2014-ben aggattam először magamra a felszerelést – azóta vagyok a sport rabja – fűzte hozzá.

Fő a biztonság!

Mint megtudtuk, az oxigéntartalom 2800 méter felett lineárisan csökken, aki 4 ezer méter feletti magasságból akar ugrani, annak már vinnie kell magával oxigénpalackot. – Extrém tevékenység, ezért is tartanak tőle sokan, de egyébként könnyen tanulható. Merem állítani, hogy egyszerűbb elsajátítani, mint a jogosítványt megszerezni. Ma már a fejlett oktatási rendszernek köszönhetően, ha valaki szeretné megtanulni a sport csínját-bínját, az gyakorlatilag egy hónap elteltével kiképzett ejtőernyősnek mondhatja magát – mondta. – A balesetek 90 százalékban tökéletesen ép ernyővel, emberi mulasztásból történnek. Az elmúlt évek alatt nekem is volt sérülésem (nyolc napon belül gyógyuló), de minden esetben jól működtek a felszerelések, csak magamat hibáztathattam. Egy biztonságos tevékenységről van szó, amit minden esetben két darab ejtőernyővel hajtunk végre. Van az általunk hajtogatott, valamint a tartalék ernyő, amit szakemberek készítenek. Továbbá rendelkezésünkre áll egy tartalék­ejtőernyő-nyitó automata berendezés, ami, ha bármi közbejön (ájulás, rosszullét), akkor az magától kinyílik, ergo életmentést hajt végre. Statisztikailag az egész folyamat legveszélyesebb része az a repülés, amíg felmegyünk a magasba – ezért is javaslom, aki ki akarja próbálni, az ne keressen kifogásokat. Tökéletes feszültséglevezető, az élmény pedig leírhatatlan. Ha 4 ezer méterről ugrunk, akkor 65 másodpercig tart a szabadesés (ezután nyílik ki az ernyő), majd néhány percig ereszkedünk a földet érésig – fogalmazott, később halkan megjegyezte: „Az ugrást követően még órákig a fellegekben érezhetjük magunkat.”

Nagy Emese