A járvány nemcsak a testet, hanem a lelket is megviselte – Soltész Miklóssal beszélgettünk

Soltész Miklós nemrég Debrecenben a Naplónak összegezte a járványhelyzet legnagyobb kihívásait és a Karitatív Tanács összefogását, de szó volt arról is, hogy mi a hit jelentősége nehéz időkben.

Milyen felismerések segítették és mely tényezők nehezítették meg munkáját a leginkább a járvány elleni védekezésben?

Az összefogás az első hullámtól kezdve fantasztikus volt nemcsak egyházi, hanem állami vonatkozásban is. Ki kell emelnünk a kórházak, ápolók, szociális intézmények gondozói és az önkéntesek munkáját, hiszen ők ismerték fel legközelebbről, hogy komolyan kell venni a világjárványt és a másik embert. Az már más kérdés, hogyan viselkedett ebben a helyzetben a magyarországi baloldali ellenzék, hogy mennyiben rontottak a járvány kezelésében, illetve a védekezésben. Ez azért fontos kérdés, mert ember­életekről volt szó, közösségek, családok egészségi állapotáról, együttlétéről, munkahelyek megőrzéséről és mindenről, ami az életünk része. A baloldali ellenzék azt gondolta, hogy ebből csinálhat politikát, s ez elfogadhatatlan. A parlamentben gyakran azt éltük meg, hogy a kormányt és a járványkezelés más résztvevőit, köztük orvosokat, kutatókat állítottak pellengérre, és kérdőjelezték meg a szaktudásukat. Ezt az időszakot azzal tetézték, hogy amikor a nagy többség életekért küzdött a kórházakban, ők az ellenzéki előválasztási komédiát játszották, osztozkodtak, és átverték egymást. Messze elszámították magukat, mert az emberek nagy többsége azt akarta, hogy ezekben az időkben összefogás legyen, és amikor baj van, egymásra figyeljünk, egymást segítsük és mindenki tegye félre a hatalmi törekvéseit.

A Karitatív Tanács elnökeként teljes rálátása van a szervezetek munkájára. Hogyan értékeli a veszélyhelyzet kihirdetése után végbement változásokat?

Az egyházak – elsősorban a karitatív szervezeteken keresztül – hatalmas munkát végeztek. A Karitatív Tanács tagjai, mint minden más esetben, amikor a rendkívüli helyzet megköveteli, megosztották a feladatokat, közös adományvonalat működtettek. A hat karitatív szervezet: a Katolikus Karitász, a Baptista Szeretetszolgálat, a Máltai Szeretetszolgálat, az Ökumenikus Segélyszervezet, a Református Szeretetszolgálat és nem egyházi szervezetként a Magyar Vöröskereszt mind együtt dolgozik, amikor „békeidő van”. Amikor a kormány a veszélyhelyzetet meghirdette, akkor ez néhány kormányzati szerv bevonásával átalakult Nemzeti Humanitárius Koordinációs Tanáccsá. Ekkor kellett olyan, nagyon gyors döntéseket hoznunk, illetve összefogást elérnünk, amely többek között a pénzbeli támogatásokat, a tárgyi felajánlásokat fogadni tudja, majd jó helyekre helyezi ki, illetve jó döntéseket hoz abban a tekintetben, hogy kik kapják meg azokat. Ezeknek a szervezeteknek az elmúlt másfél évben kiemelkedő szerepük volt, és nagyszerű munkát végeztek.

Ha a tapasztalatot lehet gyarapodásként tekinteni, mivel gazdagodtunk ebben az időszakban?

Sokan megélték most azt, hogy a betegség mögött ott van a lelki háttér is. A gazdaság újraindítása mellett lelki újraindításra is szükség van, sokan érezték a bezártságot, a magányt és a közösség hiányát. Ilyenkor érezzük, hogy társas lények vagyunk, és a nem a kütyük világában van a helyünk. Ilyen volt, amikor először ki lehetett ülni a teraszokra, vagy a válogatottmeccsen hatvanötezer ember szurkolhatott a hazáért és a csapatért. Nagyon nehéz időszak volt az elmúlt másfél esztendő, de két képviselőtársammal a hit szempontjából nagy tanulságot éltem meg. Aradszki András több mint hatvan napon keresztül volt a lélegeztetőgépen, Bányai Gábor száztizennégy napig. Amikor már mindkettejükről szinte mindenki lemondott, többször is szerveztünk imaláncot, így egy huszonnégy órás imádság vette kezdetét szerte az országban. Rengetegen kapcsolódtak hozzá. Orvosilag is nyomon követhető, hogy akkor következett be a gyógyulásuk, amikor ez megtörtént, amit lehet ezt véletlennek mondani, de én inkább csodának tartom, hogy mennyire fontos a lelkierő.

Másként élhette meg a világjárványt egy hívő és egy ateista?

Az elmúlt időszakban vélhetően sokkal többen imádkoztak, mint a járvány előtt. A cél és a megoldás persze a továbbiakban sem kizárólag a rendszeres templomba járás lehet, hanem az, hogy mindenki megérezze: elképesztően egymásra vagyunk utalva, de emellett valami természetfölöttire is hagyatkoznunk kellett. Amikor egy ateista súlyos beteg, nem azt mondja, hogy „én Marxom, én Leninem”, hanem Istenhez szól, ami már önmagában egyfajta imádság. Amikor olyan papokkal, lelkészekkel beszélek, akik kórházakban szolgálnak hihetetlen nagy lelkierővel, arról számolnak be, hogy a haldoklóknál milyen életpályákat vallanak meg az emberek úgy, hogy előtte sem templomhoz, sem hithez nem volt közük. Ez az a bizonyosság, hogy az emberek szívében, lelkében benne van, de a pandémiás időszak talán még mélyebben megerősítette az istenhitet.

Szakál Adrienn