Nehéz időszakon van túl a Debreceni Kutyaház Állatotthon

Báró és Orange már nyolc éve élnek menhelyen, ők a legrégibb lakói a Debreceni Kutyaház Állatotthonnak. Bárót előbb örökbe fogadták, ám gazdája, miután ráunt, visszavitte a menhelyre. Orange-t lánccal kötötték ki egy fához az állatotthon közelében. Sok társukhoz képest még szerencsések is voltak, mert nem egy autóból dobták ki őket, és nem is egy erdő közepén, zacskóba téve talált rájuk valaki. Örömről, bánatról és a járvány okozta kihívásokról is beszélgettünk Nagy Petrával, az Együtt az Állatokért Állatvédő Közhasznú Egyesület alelnökével, önkéntesével.

Az állatotthonban szinte mindig telt ház van, jelenleg is csaknem kétszáz kutyáról és több mint hatvan macskáról gondoskodnak.

Kicsik, nagyok, többnyire keverékek, de azért időnként fajtatiszták is bekerülnek a menhelyre. Idejük nagy részét rácsok mögött, kennelekben töltik, a vadabbak egyedül, a szelídebbek párban. De legalább nem az utcán kóborolnak, van mit enniük, mindig friss víz van előttük, és ha betegek, orvosi ellátást is kapnak.

Elmaradtak a sétáltatók

Bár első hallásra talán furcsa, de a koronavírus-járvány miatti lezárásokat az itt élő kutyák is megszenvedték. – A korlátozások miatt elmaradtak a hétvégi sétáltatások, pedig ez a kutyáknak nagyon fontos program – magyarázza Petra, aki „főállásban” a Debreceni Egyetem másodéves szociológia szakos hallgatója. – Hétköznap a kenneljeikben vannak, alig várják, hogy emberekkel találkozzanak. A hétvége a nagy buli nekik! Előzetes bejelentkezés után lehet hozzánk jönni, és a járvány előtt jöttek is sokan, tavasszal, nyáron még több is volt a jelentkező, mint ahány kutya van. Ezek az alkalmak aztán a járvány miatt egy csapásra megszűntek. A sétáltatók szerepét is az egyesület önkéntesei vették át, és megfeszített munkával ugyan, de a zárás ideje alatt is sikerült minden kutyát megsétáltatniuk. Egyébként, ahogy ránk, emberekre is rossz hatással volt a bezártság, a kutyáinkat is nagyon megviselte ez a helyzet.

A járvány másik negatív hatása az volt, hogy, az ország többi állatotthonához, magánállatkertjéhez hasonlóan, kevesebb anyagi és természetbeni támogatás érkezett a menhelyre. Pedig a kiadás egyáltalán nem csökkent. Az állatokat ugyanúgy etetni kellett, a gyógyszereket, az orvosi kezeléseket is ki kellett fizetni. Petra reméli, hogy a nehezén már túl vannak, és az adó egy százalékának felajánlásából, magánszemélyek és cégek adományaiból, támogatásaiból továbbra is fennakadás nélkül tudnak működni.

A pandémiának szerencsére volt azért pozitív hozadéka is, ugyanis a korábbinál többen jelentkeztek ideiglenes befogadónak.

A kényszerű otthonlét ideje alatt sokan vállalták, hogy átmenetileg magukhoz vesznek egy kutyát, közülük többen aztán igazi örökbefogadók is lettek.

Petra ugyanakkor hangsúlyozza, hogy tőlük senki sem azért vitt haza kutyát, hogy a sétáltatással kijátssza az este nyolc óra utáni kijárási korlátozást.

Köztes állapot egy jobb élet felé

A kutyák többsége alkalmas a sétáltatásra, de vannak azért olyanok is, akikkel előbb önkéntes mentorok foglalkoznak. Egy félős, agresszív vagy szeparációs szorongással küzdő kutyával sokat kell dolgozni, mielőtt emberek közé engedik. – Az első kutya, akivel mentorként foglalkoztam, 2013-ban került a menhelyre – emlékszik vissza Petra. – Akkor már legalább négy éve élt egy kennelben, nem tudta, mi jelent a szabadban sétálni. Nem ismerte az emberi érintést, a pórázt.

„Eleinte a porban ültem mellette, és jutalomfalatokat dobáltam neki. Aztán egyre közelebb jött, majd meg is tudtam érinteni, később engedte, hogy megsimogassam.”

Fél év után nagy nehezen rá tudtuk adni a nyakörvet, és először indulhattunk sétálni. Felemelő érzés volt, és ami a legfontosabb, újabb fél év múlva már gazdája is lett. Igazi családi kutya vált belőle, aki ma már a kanapén alszik.

Sokan azért nem ilyen szerencsések, és esetleg hosszú éveket egy állatotthonban kell leélniük. Ez lelkileg az önkénteseknek, mentoroknak is megterhelő. Petra szerint a kudarc is része a munkájuknak, de muszáj pozitívnak maradniuk, és igyekeznek a sikerekből töltekezni. A legnagyobb siker pedig az, ha egy kutyát valaki örökbe fogad, és ez azért szerencsére elég gyakori. – Persze csalódás is van bőven, sírtunk már mindannyian több száz állat miatt – mondja. – Azt kell magunkban tudatosítani, hogy nélkülünk nem lenne esélyük gazdát találni, szükségük van ránk. Az önkéntesek legnagyobb félelme mindig az, hogy egy kutya a teljes életét a menhelyen éli le, mindent meg kell tennünk, hogy ez ne így legyen. Úgy fogjuk fel a munkánkat, hogy az otthon lakóinak ez egy köztes állomás egy jobb élet felé, amelyhez mi tudjuk őket hozzásegíteni. Annál nagyobb öröm nincs, mint amikor egy kutya gazdára talál, és teljesen megváltozik a személyisége, kinyílik, érdeklődővé válik, láthatóan boldog lesz.

Ahány kutya, annyi történet

Amíg beszélgetünk, körbesétáljuk a menhelyet. A kutyákat a legújabb előírásoknak megfelelően tágas kennelekben tartják, a lehetőségekhez képest nem szenvednek semmiben hiányt. Báró és Orange, akárcsak az összes többi kutya, ugatással fogad bennünket, mintha azt akarnák mondani, jó lenne, ha magunkkal vinnénk őket, vagy legalább sétálnánk velük egy kicsit. Petrától megtudtuk azt is, hogy bár az utóbbi időben trendi lett az örökbefogadás, és tényleg sokan visznek haza menhelyekről kutyát, így is sokkal több állat kerül be hozzájuk, mint ahány gazdára talál. Jelenleg is várólista van náluk, egyszerűen nem tudnak annyi állatot fogadni, ahánynak szüksége lenne segítségre. Sokszor a szerencsén múlik, hogy melyiket fogadják örökbe, és érdekes módon, a fekete színűek még mindig hátrányos helyzetben vannak, velük szemben valahogy él egyfajta távolságtartás.

Ahány kutya, annyi történet. Az egyiket az erdő közepén egy fához kötve találják meg, a másik az úttesten riadtan szaladgál, miután egy autóból kidobták, a harmadikra az árokparton bukkannak rá egy dobozban, a negyedik egy nejlonzacskóban egy faágra akasztva várja, hogy valaki észrevegye. A közös bennük, hogy mindannyian gondoskodásra, szeretetre vágynak. Ezért aztán egyáltalán nem mindegy, hogy kihez kerülnek. – Az örökbefogadás nem egyik napról a másikra megy – mondja az egyesület alelnöke.

„Az nem működik, hogy valaki az utcáról beesik, és máris viheti a kutyát.”

Felelősségteljes gazdákat keresünk, akik komolyan gondolják, hogy egy életen át gondoskodnak a menhelyről elvitt állatról. Jelentkezési lapot kell kitölteni, előtte legalább háromszor találkoznia kell a leendő tulajdonosnak a kutyával, hogy kiderüljön, egyáltalán összeillenek-e egymással. És elmegyünk „családlátogatásra” is, ahol meggyőződünk arról, hogy tényleg jó helyre kerül a kiválasztott kutyus.

A Kutyaház Állatotthon önkéntesei – számuk 10 és 20 közé tehető – munka vagy tanulás mellett szabadidejük nagy részét áldozzák arra, hogy a menhely lakói lehetőleg mindent megkapjanak. Az önkéntesek és a kutyák között óhatatlanul is bensőséges viszony, egyikükkel-másikukkal egészen szoros kapcsolat alakul ki. Petra szerint ez az érzés azonban bármennyire is erős, soha nem kerekedhet felül a végső célon, hogy a lehető legtöbb kutya kijusson a menhelyről, és szerető gazdihoz kerüljön.

Takács Tibor