„Igazságot Magyarországnak!” – 101 éve írták alá a trianoni békeszerződést

Alapjaiban változtatta meg Magyarország sorsát a trianoni békeszerződés, amelyet immár 101 esztendeje, 1920. június 4-én írtak alá. Hiszen a területének és a népességének is csaknem kétharmadát elveszítette, és az elcsatolt területek között sok volt a színtiszta magyar lakta terület is. Elcsatolták a Felvidéket, Erdélyt s a Délvidék nagyobb városait is, amelyek a kulturális történelmi emlékezet szerves részei napjainkban.

Minderről Váradi Katalin, a Déri Múzeum történésze, az intézmény HATÁr-sorSOK című kiállításának kurátora beszélt a Naplónak.

Mint felidézte, az I. világháború 1918-ban a központi hatalmak vereségével ért véget, amelyhez Németország, az Osztrák–Magyar Monarchia és a szövetségeseik tartoztak. Emiatt várható volt, hogy Magyarországot is valamilyen módon sérelem éri, de az nem, hogy ekkora mértékben. Ebben szerepük volt a szomszédos államoknak is, hiszen a 19. század végén, a 20. század elején egyre erőteljesebb volt a nacionalizmus. Ezek az államok is szerettek volna saját területeket, ugyanakkor a nemzetiségi problémák is nagy gondot okoztak Magyarországon és szerte a világon is.

Az I. világháború nagyon sokáig elhúzódott, pedig a kortársak abban bíztak, hogy villámháború lesz. Ehelyett csaknem négy évig tartott. Az antant ahhoz, hogy le tudja győzni a központi hatalmakat, különböző szerződéseket, szövetségeket kötött, amelyek területi engedményeket, jutalmakat is tartalmaztak.

1918 őszén lezárult az I. világháború – elevenítette fel Váradi Katalin –, s nemsokára megkezdődött a béke előkészítése. A nagyszabású békekonferencia Párizsban 1919 januárjában vette kezdetét. A tárgyalásokon törekedtek arra, hogy olyan békét kössenek, amely megakadályozza a későbbi háborúkat. Ezért különböző szakbizottságok próbálták megoldani a problémákat, melyek soraiban a gazdaság, a földrajz vagy a társadalomtudományok területének szakemberei foglaltak helyet. Ugyanakkor az is tény, hogy ezen a konferencián elsősorban a négy nagy győztes szava érvényesült, míg a szövetségeseiknek kisebb beleszólásuk volt a döntésekbe. Alapvetően megegyeztek abban, hogy valamilyen módon teljesíteni kell mindazt, amit korábban megígértek a szövetségeseknek. Ám ezek az engedmények, ígéretek elég nagy veszteségekkel jártak – mutatott rá a történész.

A veszteseket csak akkor hívták meg ezekre a konferenciákra, amikor már látható volt, hogy hamarosan le fog zárulni a szerződés-előkészítés. Olyankor fel is szólalhattak, ám ennek valójában csak gesztus értéke volt, nem változtatott a tényen, hogy nincs más dolguk, mint tudomásul venni a feltételeket és aláírni a dokumentumot. Magyarország 1919 decemberében kapott meghívást, majd 1920. január 16-án Apponyi Albert elmondta híres védőbeszédét, és bemutatta a Teleki Pál-féle vörös térképet. Ám felszólalása hiába volt hatásos és nagyszabású, addigra már eldöntött tény volt a határok kérdése.

Váradi Katalin emlékeztetett arra is, hogy a Trianont követő korszakban a hazai közgondolkodást a revizionizmus és az irredentizmus jellemezte, az emberek a területek visszaköveteléséről, az elcsatolt területek egyesüléséről beszéltek, érzelmeiket a Nagy-Magyarország utáni vágyódás határozta meg. A revizionizmus és az irredentizmus azonban csak korlátozott mértékben találhatott utat, ezért az 1920-as évek első felében még főként az irodalomban jelentek meg a trianoni veszteséggel kapcsolatos gondolatok, ábrázolások. Nagyon sok irredenta költemény, antológia látott napvilágot – gondoljunk csak például a Kosztolányi Dezső által szerkesztett Vérző Magyarországra. Debrecennek is megvolt a sajátja, mégpedig Vollay Ferenc Nagymagyarországért! című kötete, mely az 1918 és 1926 között keletkezett irredenta verseket gyűjtötte egybe. Ebben a kötetben sok debreceni költő műve is szerepel. Az országot ért veszteségek miatti fájdalom éppúgy megmutatkozott a jelmondatos (például: Nem, nem, soha!) jelvények viselésében, mint a nemzeti-irredenta nézeteket képviselő társadalmi egyesületek működésében.

Mivel hazánk csak igen korlátozott létszámú hadsereget tarthatott fenn, fontos szerep hárult a sportra és a leventemozgalmakra is. 1927-ben megjelent Lord Rothermere cikke „Magyarország helye a Nap alatt” címmel, amely felerősítette a hazai revíziós mozgalmat, és Herczeg Ferenc elnökletével hamarosan megalakult a Magyar Revíziós Liga is. A szervezet a határon túl is jelentős propagandatevékenységet folytatott, s különféle kiadványokban hívta fel a figyelmet az „igazságtalanságra”. Ezek a gondolatok megjelentek az iskolákban, a divatban, a képzőművészetben, s még a lakások falait is ilyen propagandaanyagok díszítették. Feltűnt bennük Kossuth alakja is, amint Magyarország jövőjéért imádkozik. Ebben az időben minden módon felértékelődött a nemzeti történelem, a nemzeti eszme. Jellegzetes irredenta jelkép lett a hármas halom, kettős kereszt, korona, Árpád-sávos címer. A divatban a nemzeti jelleg régi magyar viseletek és népi motívumok formájában, valamint sújtásos-zsinóros kompozíciókban jelent meg. Ezek a mindennapi öltözékek részeivé váltak (például a debreceni születésű Tüdős Klára kreációi révén).

Érdeklődésünkre a történész beszélt arról is, hogy

a Trianon után jellemzővé vált emlékműállítás elsősorban az országzászló-mozgalomban csúcsosodott ki. Majdnem minden nagyobb településen országzászlót állítottak, melyek árbocain nem húzták fel teljesen a lobogót. A magyarázat úgy szólt, hogy csak akkor lehet egészen felhúzni majd őket, ha újra egyesül Magyarország.

Menekültáradat Debrecenben

Debrecen veszteségei kapcsán a kurátor azt is elmondta, hogy Trianon miatt a város földrajzi helyzete is megváltozott. Addig szinte a Magyar Királyság közepén helyezkedett el, azonban az új határok révén határszéli várossá vált. Ennél is nagyobb veszteséget jelentett, hogy vonzáskörzetét (Érmelléket, Bihart stb.) elvágták tőle, ugyanakkor megszűnt a közvetlen összeköttetése Nagyváraddal is. Debrecennek valójában újra kellett pozicionálnia magát.

A város helyzetének változásával megfogalmazódott a gondolat, hogy be kellene töltenie azt az űrt, amelyet a határok „elmozdulása” okozott. Nagyon sokat számított, hogy kormányzati szinten is kimondták, szükség van Debrecen fejlesztésére – gondoljunk csak Klebelsberg Kunó politikájára, amely azt hirdette, hogy a kultúra által kell megmutatni a magyar nemzet erejét, fölényét a szomszédos államokkal szemben. Ez a törekvés pedig a vidéki városok fejlesztését is magában foglalta. Debrecen esetében emellett szükség volt Magoss György és Vásáry István polgármesterekre is ahhoz, hogy a város látványos fejlődésnek induljon – húzta alá Váradi Katalin.

Ez a folyamat az 1920-as évek második felétől az 1930-as évek közepéig tartott. Ekkor épültek meg az olyan, ikonikussá lett létesítmények, mint a fürdő, a csónakázó, az egyetem, a klinikák, a stadion vagy a Déri Múzeum is.

A szakember azt is felidézte, hogy Debrecent az I. világháború terhe mellett a román megszállás is sújtotta, hiszen 1919 április végétől 1920 kora tavaszáig román megszállás alatt volt a város és a Tiszántúl is. Ugyanakkor az őszirózsás forradalom s a Tanácsköztársaság történelmi eseményei is súlyos örökséget – az anyagi károk mellett társadalmi és politikai feszültségeket – hagytak maguk után. Emiatt is kellett eltelnie még néhány évnek, amíg Debrecen a fejlődés útjára léphetett.

Debrecennek meg kellett küzdenie a menekültek ellátásával is, akik az I. világháború után folyamatosan érkeztek a város területére, elsősorban Erdélyből. Ahogy rendeződtek a viszonyok, úgy vált világossá, hogy Debrecennek egyre nagyobb szerepet kell vállalnia a hontalanok ellátásában. Itt működött az Országos Menekültügyi Hivatal egyik kirendeltsége, amely Hajdú és Bihar megyéért volt felelős, majd fennhatósága kiterjedt Szabolcs és Szatmár megyékre is. A városnak regisztrálnia kellett a menekülteket, igazoló könyvet állítottak ki számukra (a HATÁr-sorSOK tárlaton ilyen dokumentumok is láthatók), s a felsőfokú oktatási intézmények hallgatóinak védelméről is gondoskodnia kellett Debrecennek. Mindezeken túl feltartóztató állomásként is működött a város, mivel a menekültek többsége az ország belsejében lévő települések felé próbált eljutni.

A városban menedéket találókat eleinte vagonlakások szolgálták ki, amelyeket a Tócó melletti holtvágányon veszteglő kocsikban alakítottak ki. Rendeztek számukra gyűjtéseket is, ám nem folyt be elég pénz, emiatt 1920 őszén megszületett a döntés, hogy az egykori Salvatore-honvédbarakkból szükséglakásokat alakítsanak ki. Az 1970-es években felszámolt telep egy mementója ma is megvan. A felszámolása előtt riport készült az ott lakókkal, s a Déri Múzeum tárlata most e hang- és képanyagokat is bemutatja.

A Déri Múzeum kiállításának egyik legszemélyesebb része a „Menekültek világa”. A tárlaton a Nagyváradról idemenekült Osváth Jenő személyes tárgyai, köztük naplója is látható. A szép kézírással, érthetően és színesen megfogalmazott naplóból 1925-ig ismerhetők meg az akkori politikai és társadalmi viszonyok, a menekültek dilemmái, a szülőföld elhagyásának nehézségei is. Utóbbiak közé tartozik, hogy sokan nem önszántukból távoztak, hanem azért, mert megtagadták az új állampolgárságukat, és kiutasították őket – emelte ki Váradi Katalin. Itt látható-hallható a debreceni „nyulasi barakk” és lakóinak története, valamint a Géresi Suta Gyula által szervezett nyulasi barakkiskola emlékei is.

Megtudtuk azt is, hogy a debreceni Magyar fájdalom szobrát 1933. május 28-án, a hősök napján avatták fel. Ez a kompozíció Lord Rothermere ajándéka volt, aki ezzel is szerette volna megköszönni a szívélyes vendéglátást, amellyel a Magyarországon körutazást tett fiát fogadták. Debrecenben a Nagytemplomban volt istentiszteleten, elvitték a Hortobágyra is, ahol megismerhette a pásztoréletet és az ottani ételeket is. A szobor ajándékozása egyfajta gesztus is volt, amely Debrecen megnövekedett regionális szerepkörét ismerte el. A szobornak van egy párja is, melyet 1932 őszén állítottak fel Budapesten. Ez azonban teljes alakként jelenít meg egy nőt, míg a debreceni szobor egy torzó, mely a gyermekeit elvesztő anya fájdalmát fejezi ki.

Az összefogás és az összetartozás szimbóluma

„Nem kell beszélni róla sohasem, De mindig, mindig gondoljunk reá.” Juhász Gyula sorait vezérfonalként használva emlékezett 2020-ban a trianoni békeszerződés centenáriumi évfordulójára a Déri Múzeum egy virtuális kiállítással. A múzeum HATÁr-sorSOK című, új időszaki kiállítása az online tárlatot (www.derimuzeum.hu, Trianon 100) kiegészítve eleveníti fel a történéseket, és mutatja be Trianon széles körű hatását. A tárlat, amely 2021 végéig látogatható, a közismert változások mellett a kevésbé ismert vagy részben elfelejtett eseményekre is szeretné felhívni a figyelmet. A tárlat készítői (Váradi Katalin kurátor, Korompai Balázs társkurátor, Orbázi Zoltán látványtervező) a múzeum anyaga mellett a MNL Hajdú-Bihar Megyei Levéltár, a Méliusz Juhász Péter könyvtár és magánszemélyek kölcsönadott és felajánlott tárgyait állították ki. A Trianon utáni sokk és fájdalom érzékeltetése érdekében a trianoni események tárgyait párhuzamba állították a „boldog békeidőkkel” – ismertette Váradi Katalin a Napló érdeklődésére.

Ez az időszak egyfajta idillként jelenik meg, hiszen teljes volt az ország területe, különféle technikai újítások tűntek fel, sokaknak elérhetővé vált a közlekedés, még többen eljutottak a monarchia híres fürdőibe, az Adriára, de a Felvidék, Erdély fürdőhelyeire is. A boldog békeidők felidézésekor a múzeum megjelenítette a nemzeti uralkodói kultusz tárgyait is, hiszen a korszak végére Ferenc József megítélése is változott, megszelídült, alakja a nemzeti kánon részévé vált. Az uralkodó portréja megjelent az I. világháborús propagandatárgyakon. Láthatók Trianon előtt készült térképek is az elcsatolt vármegyékről (Hatsek Ignác alkotásai), melyek a kulturális és gazdasági sajátosságokat is megjelenítik. Ezeket néprajzi jellegű tárgyak egészítik ki.

A kiállításon politikatörténeti tablóként plakátok, röpiratok mutatják be a trianoni békeszerződéshez vezető utat, a nemzetközi eseményeket, Magyarország megpróbáltatásait. Megjelenik a Magyar békefeltételek című könyv, de Gróf Apponyi Albert beszéde is olvasható a tárlaton. Trianonhoz szerteágazó tárgyi kultusz kapcsolódik. A kiállításon látható relikviák többsége saját múzeumi gyűjtemény, ám vannak felajánlások is, így például a Kis újság egyik példánya. A számot annak idején Rothermere-nek szentelték, ami ugyancsak a revizionizmus erősödését mutatta. Megtekinthetők numizmatikai emlékek, jelvények, és versek is.

A kiállítás arra is rávilágít, hogy az irredentizmus az iskolai tananyagokban, de még írószerek felirataiként is megjelent. A diákoknak ismerniük kellett a veszteségeket, az elcsatolt területek neveit, bizonyos irredenta költemények pedig nemzeti himnusszá váltak. A mindennapok része volt a Nemzeti hiszekegy eléneklése is, ugyanis az iskolai napokat és ünnepélyeket is ezzel kezdték a résztvevők. A tárlaton rácsodálkozhatunk az 1938 és 1941 között megvalósult, részleges sikerű területi visszacsatolások tárgyi emlékeire is.

A kiállítás helyszínéül szolgáló Zoltai Terem feletti galérián Debrecen I. világháború és Trianon utáni története ismerhető meg. Itt vannak a súlyos következményekkel járó, csaknem egyéves román megszállás tárgyi emlékei, a debreceni szükségpénzek (melyek végül nem kerültek forgalomba), lakossági kárbejelentő lapok a románok által okozott károkról (melyek beleszámítottak a jóvátételbe). A múzeum bemutatja Debrecen két világháború közötti történetét, szerepét, ugyanakkor a Déri Múzeumról vagy az egyetemről is sokat megtudhat a látogató.

A vitrinekben fellelhető P. Nagy Zoltán szerzeményének kottája is, mely az Atlanti óceánt átrepülni akaró Endresz Györgynek és Magyar Sándornak állít emléket. A zene a „Justice for Hungary” feliratú géppel 1931. július 15-én megkísérelt repülőút tiszteletére született. A pilóták a Magyarországgal szembeni igazságtalanságra hívták fel ily módon a világ figyelmét, s mint megtudtuk, ezt a repülés- és eszmetörténeti jelentőségű akciót szintén támogatta Rothermere.

Végezetül a látogatók a Magyar fájdalom szobrának történetét ismerhetik meg. Sajátos installációs elemként a szobor 3D nyomtatóval készített, miniatűr másolatai is láthatók a tárlókban. A kiállítás egy rendkívül különleges kompozícióval búcsúzik, amely az összefogást és az összetartozást szimbolizálja, hiszen kezekkel és azok árnyjátékával formálja meg Nagy-Magyarországot.

Vass Attila