Elment az utolsó acsádi hadifogoly

A nyírségi település is nagyon megszenvedte a XX. században a második világháborút, sokan elmentek, kevesen jöttek haza. Nem voltak kevesen azok sem, akik megjárták a hadifogolytáborokat. Akik hazajöttek, magukkal hozták a múlt terhét. És meséltek.

Csak úgy, mint Bisztrán Józsi bácsi, aki október végén, egy hónappal 96. születésnapja előtt adta vissza lelkét a Teremtőnek. Azt azonban, amit a frontszolgálat közben és a hadifogság éveiben, majd az azt követő időben átélt, még elmesélte, így örök emlékül hagyta az ittmaradottaknak, az utókornak.

Suszternek készült

Józsi bácsi 1923. november 24-én született Nyíracsádon. Beszélgetésünkkor szívesen idézte a sokszor szívszorítóan fájó emlékeket. Azt mondta, jobb, ha mindenki tudomást szerez azokról az időkről, mert úgy hiteles. „Idesapámmal” meg „idesanyámmal” kezdte élete történetét Bisztrán bácsi, olyan szívmelengető ízes, nyírségi tájszavakkal, ami azonnal a régmúltat festette a hallgató szeme elé. Suszternek készült, a bátyja mellett inaskodott, de hiába igyekezett, levizsgázni már nem tudott, mert 1944. szeptember végén megjött a behívóparancs. Először Nagykanizsára vezényelték őket kiképzésre, majd Ungvár felé indultak. Miskolcig jutottak, ott már bombázták a várost. – Csak úgy hasították a levegőt a német parancsszavak. „Ungárise szoldát! Curik!” – mondták a németek. Kifele! Mi még akkor nem értettük mit mondanak, csak a magyar tisztek utasításait követtük. Nem tudtuk, hogy mi zajlik körülöttünk, csak annyit tudtunk, hogy akik Kassa felől jöttek, azok menekültek, mert úgy mondták, hogy jönnek az oroszok – idézte a múltat Bisztrán bácsi. 1944 novemberében már nyugat felé indult el velük a vonat. Még nem tudták, csak sejtették, hogy akkor már német hadifoglyok voltak.

Frankfurt, Hannover

– Frankfurtban szálltunk ki a vonatból. Nem dolgozni vittek bennünket, hanem rendesen kiképzésben részesültünk a németek által. Felkészítettek bennünket egy esetleges orosz támadásra. Nem bántak velünk rosszul, mert szükségük volt ránk, de rendes ruhát, azt nem adtak. Nagyon fáztunk. Január felé már kegyetlen volt az idő! Nekem volt egy pulóverem a zubbony alatt, de még azt is le kellett venni, mert civil ruhának számított. Azzal nemigen foglalkozott senki, hogy megvesz bennünket az Isten hidege. Frankfurtból még északabbra, Hannover felé tereltek bennünket. Ott pauszgödröket kellett ásni, ahonnan a tankokat már 100 méterről ki lehetett lőni, de a szétbombázott város főutcájának rendbehozatala is a mi feladatunk volt. Mindig azzal fenyegettek, ha elérnek az oroszok, hadifogságba esünk, és akkor rossz világ vár ránk. Hát nekünk az se nagyon tetszett, amiben akkor voltunk.

– 1945. május elején aztán jött a parancs, hogy át kell kelnünk az Elbán. Ha sikerül átjutni a folyón, ott már biztonságban leszünk az oroszoktól. Kezdett megbomlani az addigi rend, mert menekült mindenki, ahogy tudott. Egy volt a cél: átkelni az Elbán. Hárman voltunk acsádiak akkor együtt, lemaradtunk, elszakadtunk a többiektől. A civilek komppal segítenek átkelni mindenkinek, akinek volt rá ideje az oroszok megérkezése előtt. Sokan sírva könyörögtek, hogy vigyék el őket is, de nem lehetett túlterhelni a kompot. Nekünk is várnunk kellett a sorunkra. Addig meghúzódtunk valami bokor megett. Még a levele is rezgett, annyira érezte a mi félelmünket. Valamennyien abban reménykedtünk, hogy átkerülünk a túlpartra, de bizony nem sikerült mindenkinek. Mi is más irányba indultunk. Egy darabig valami erdőszélen mentünk, aztán egyszer csak elértük az Elbát. Találtunk egy hidat, ott állt a „polic”, meg egy sor ember. Mindenki a túlpartra igyekezett. Láttuk, hogy valamiért nagyon sietősre vették a dolgot, ezért megállították a sort. Éppen mi következtünk volna, amikor lezárták a hidat. Sírva könyörögtünk a „polic­nak”, hogy „ungarise szoldátok„ vagyunk, engedjen át minket is. Akkor számolni kezdett: ánc, cváj, dráj. Lósz! Lósz get! – mondott valami hasonlót. (Los gehts! – Menjünk!) Mi voltunk hárman, akiket még átengedtek, utána felrobbantották a hidat, hogy útját állják az oroszoknak. Nagyon vigyázhatott ránk a Jóisten, mert ha előttünk zárják le a hidat, biztosan valahol Szibériában kötünk ki.

Amerikai fogságban

– Még ott sem voltunk teljes biztonságban, mert a levegőből lőttek ránk, de a „vereskeresztes” házban már az amerikaiak voltak a főnökök, a németek feladták a várost. Munkát is adtak nekünk. Voltak, akiket egy közeli lágerbe osztottak be. Egy napra engem is oda vezényeltek, de az nagyon fájdalmas volt. Sok volt a halott, akik éltek, azok meg csont és bőr emberek voltak. Sajnáltam őket nagyon. Ott meg a halottakat kellett felrakni egy teherautóra. Az nagyon megviselte a lelkemet – mesélte Józsi bácsi. Itt elakad a szava, még ennyi évtized után is megtelt a szeme könnyel, majd folytatta. – Csak az könnyített egy kicsit a lelkemen, amikor rátaláltam három Mihályfalváról származó magyar zsidó gyerekre. Összeborultunk, úgy sírtunk mind. Én azért, mert sajnáltam őket, ők meg azért, amit ki kellett állniuk. Egyre csak azt hajtogatták: Élünk! Élünk! – idézte az emlékeket Bisztrán bácsi, aki elmesélte, hogy az amerikaiak után az angolok, majd az írek vették át őket, de találkoztak skót katonákkal is. Folyamatosan kaptak munkát, emberhez méltóan bántak velük, és enni is adtak rendesen. A szívük azonban mégis a magyar haza felé húzta őket.

Úton hazafelé

– Minden nap abban reménykedtünk, hátha arra virradunk egyszer, hogy hazaengednek minket. Úgy is lett. Hoztak egy tolmácsot, az osztán mondta, hogy hajnal négy órára legyen mindenki készen, mert mehetünk haza. Nemigen aludt azon az éjszakán senki, annyira örültünk! Nem volt rossz sorunk, de azért a magyar haza, meg az otthoniak, a család azért nagyon hiányzott. Volt egy bajtársnak térképe, nagyon néztük azt is, meg a nap járását is, mert tudtuk, ha kelet fele indul a vonat, akkor van remény, hogy tényleg hazafele megyünk. Még egy rádióadást is „fogtunk”, de abban nem volt köszönet. Elmondtak minket mindennek Budapesten! Azt hallottuk, hogy a nyugati hadifoglyok azok mind Hitler-bérencek, meg Szálasi-legények. Nagyon fájt nekünk, hogy ezt mondták rólunk, mert mi nagyon vágytunk már haza. Egészen 1946 tavaszáig nem akartak mindenkit visszafogadni a hazánkba. Hát az kegyetlenül marta a lelkünket! Csak 1946 májusában indulhattunk haza. Már Magyarországon voltunk, mikor jöttek az orosz katonák, csúnyán erőszakoskodtak velünk. El akarták venni az elemózsiánkat, de az írek nem engedték, hogy bántsanak bennünket, egészen Kaposvárig kísértek bennünket. Ma se tudom, miért arra vittek, de arra mentünk. Leszálltunk a vonatról. Tízesével kellett bemenni egy szobába, ott az oroszok elvettek tőlünk mindent, amit csak tudtak. Pokrócot, ruhát, ennivalót, fehérneműt. Csak a katonai sapkámat tudtam eldugni. Azt hazahoztam – mondta Bisztrán bácsi kesernyésen huncut mosollyal a szemében.

Újra magyar földön

– Kaposvárról el tudtunk jönni Pestig vonattal, onnan meg Debrecennek vettük az irányt. Ott kiszálltunk a vonatból. Hát azt a boldogságot, amit akkor éreztünk, azt nem tudom elmondani! Mi szépen fel voltunk öltözve, de bizony ott már találkoztunk orosz hadifoglyokkal, azok szegények nagyon rongy állapotban voltak, el voltak csigázva. A katonák közül sokan gúnyolódtak velünk, hogy nekünk nem hordágy, hanem hordár kell. De minket nem érdekelt semmi, csak az, hogy minden lépéssel egyre közelebb kerülhettünk a szeretteinkhez. Debrecenből a „Zsuzsival” jöttünk hazafele Kaprinyák Pistivel együtt, aki falumbeli volt. Ahogy megláttuk Acsádot, megszaporáztuk a lépteinket. Beértünk a faluba, Kaprinyákék laktak közelebb a falu végéhez. Ott megálltam én is. Ott már mindenki sírt. Engem is megismertek, akkor aztán szaladtak a hírrel hazafelé. Kiabálták, hogy jön Kaprinyák, meg Bisztrán Jóska a fogságból. A két testvérem, Bözsi meg Boris szaladt elibém. Idesapám meg idesanyám is nagyon boldog volt – idézte emlékeit Józsi bácsi, akinek ismét megtelt a szeme könnyel, az emlékezés könnyeivel. – Nagyon-nagyon örültünk, hogy a hazánkban vagyunk végre, de arra nem számítottunk, ami itthon várt bennünket! Ellenségnek tekintettek, még 1950-ben sem kaptam munkát, pedig én nem tehettem semmiről. Csak az volt a bűnöm, hogy nem az oroszok fogtak el, hanem az amerikaiak. Mikor volt a fődosztás, én nem kaptam egy talpalatnyit sem. Még napszámba se kellettem. Sírt a lelkem, de mit lehetett tenni? Idesapám mindig próbált nekem is munkát szerezni, de neki se sikerült. Aki nyugati fogságban volt, az nem kapott semmit.

Józsi bácsi mégis talpra állt

Bisztrán bácsi 1947 novemberében feleségül vette Keczán Erzsébetet, akivel 59 évet élt nagy-nagy szeretetben és tisztelettel egymás iránt. Hat gyermekük született, két lány meg két fiú maradt életben. Nyolc unokával, hat dédunokával ajándékozták meg őket. – A feleségemmel jóban, meg rosszban is kitartottunk egymás mellett. Nagyon szépen éltünk, pedig nagyon nehéz világ jött ránk. Mikor jöttek a beszolgáltatás idején a terményért, kérdezték: – Te hol voltál fogságban? Hát mondtam, hogy nyugaton. – Ha nem adja be apád a rád eső részt, elvitetünk megint! – hangzott a válasz. – Mehetsz oda, ahol voltál! – mondták. Olyanok voltak ezek a szavak, mintha arcul csaptak volna. De lehet, hogy még annál is jobban fájtak, de nem tudtam mit tenni. Nem volt miből beadni, mert nem nagyon volt semmink, amit nélkülözni tudtunk volna, hát szegény apám beadta az én részemet is, csakhogy el ne vigyenek. Egy idő után aztán el tudtam helyezkedni az állami gazdaságban, mert a suszterségből már nem lehetett megélni, de az acsádi emberek is nagyon sokat segítettek. Nem tudom meddig élek még, de ezeket az emlékeket nem tudom elfelejteni. Mindig bíztam a Jóistenben, mindig meg is segített. Csak így lehetett túlélni azokat az időket – mondta Józsi bácsi.

Emlékeknek és a családnak élt

– Nem látok jól, de az eszem még a helyén van, tudok gondolkozni, meg emlékezni mindenre – mondta Józsi bácsi, aki sokszor mesélt családjának a fogságban átélt időkről. A sok-sok évtizedes emlékeket olyan tisztán idézte, mintha csak tegnap történtek volna meg vele. Igaz, azt soha nem értette, hogy a hazájában ő miért volt rosszabb ember attól, hogy nem a gulágon szenvedett, de egy idő után már ez sem érdekelte. Élt. Az emlékeinek és szerető családjának. Addig, amíg az ő Istene rendelte.

Elment csendben, békében

A csendes órákban idézte a múltat, az átélt csaknem egy évszázadot. Aztán, amikor menni kellett, elment. Csendben és békében, mint ahogy élt is. Mindig azt mondta, nem lesz „odaát” sem egyedül, mert várja a felesége, és magával viszi a lelkébe égett emlékeit is. Bisztrán Józsi bácsival távozott az utolsó nyíracsádi hadifogoly és a falu legidősebb embere is. Sokan szerették, sokan kísérték utolsó útjára, és még többen fognak rá emlékezni is.

Kedves Zilahi Enikő