„Csupa boldog dolgot tudok mondani”

Erika a Debreceni Egyetem Balásházy János Gyakorló Középiskolája és Kollégiuma pedagógusa. Már régóta ismerem – ezért tegeződünk – tudtam, hogy hatalmas erőbedobással dolgozik, szakmailag és emberi szempontból is példaértékű, amit végez. Egy trükkös kérdést tettem fel neki először, mert galád módon arra lettem volna kíváncsi, hányadik a meghatározások között a „tanár”. És tulajdonképpen nem lepődtem meg a válaszon.

Kicsoda Nagy Erika?

Ha azt kérdezed, ki vagyok, akkor pedagógus. Ez az első a sorban. Aztán vagyok Nagy Erika, akinek néha magára is van ideje, aztán tanár – mert azt a pedagógustól különválasztom. És gyerek is vagyok, ez fontos!

Miért?

Nem gyerekes, hanem gyerek, a szó jó értelmében. Szeretem meglátni mindenben a jót. Fel tud ragyogni a szemem, ha szép dolgokat látok, akár a munkámban, akár a magánéletemben. Most, amikor anyukán ott ült a díjátadón, és könny csordult a szeméből, nagyszerű érzés volt, hogy büszke rám.

Ezt hogyan használod fel a munkádban?

Ezt lehet a legjobban! Én nagyon pozitív vagyok órán; a fegyelmezésben is: nem szoktam fenyegetni, leszidni; mindig azt próbálom hangsúlyozni, a diáknak milyen előnye származhat abból, ha megtesz valamit, amit kérek.

Azt vallom, a gyerek a középiskola elején nem magáért tanul, még nem ez köti őt a legjobban. Először értem fog tanulni, ha engem megkedvel, megszeret, átveszi az értékeimet. Ha olyan ember vagyok, aki „megérdemli”, nem akar megbántani, nem teszi meg velem, hogy nem tudok órán haladni, például amiatt, hogy ő nem olvassa el a kötelező olvasmányt.

A vidámságommal, a humorommal próbálom bevonni őket az órába, hiszen én is, ők is ezt tudják élvezni.

A kamaszok nagyon zárkózottak tudnak lenni, mennyit kell küzdened ez ellen?

Így már nem kell küzdeni. Mi vagyunk a felnőttek, nekünk kell ezen a fronton is példát mutatni. Ha én megnyílok, akkor ők is. Rögtön a bemutatkozásnál mesélek magamról egy kicsit, elmondom, ki vagyok, honnan jöttem, hogyan élek. Innentől kezdve ők is nyitottak. A tananyagban felmerülő különböző szituációkról is úgy beszélek, hogy saját példát hozok, elmesélem, ami velem is megtörtént, akár ciki dolgot, is, akkor még inkább bizalommal vannak irántam. Hozzám mint tyúkanyóhoz mászkálnak a gyerekek, engem rengeteget látni a gyerekekkel a suli folyosóján egy kanapén ücsörögve beszélgetni. Bármi történik velük, meghallgatom őket.

De természetesen van egy másik oldal is. A diák, aki erre a versenyre engem benevezett, bemutatott egy rövid szövegben. És ebben megfogalmazta azt, amire én is büszke vagyok: laza, humoros, rugalmas, ugyanakkor kemény kezű tanár vagyok, akinek az elvárásait teljesíteni kell.

Azt mondod tehát, hogy még mindig tiszteletet ébreszt a gyerekek között az, akinek vannak elvárásai?

Sőt! A tinédzsereknek nagy szükségük van az elvárásokra! Nyilvánvalóan jókat lehet bulizni, nevetgélni órán azzal, akinek nincsenek elvárásai, de a gyerekek nem csak ezért jöttek középiskolába, akkor fölösleges lenne az egész. Mi keményen dolgozunk. És nagyon örülök neki, amikor 11-ikben megfogalmazódik bennük, hogy „ó, a magyarral nem lesz gond”. Mert így tényleg nincsen. Respektálniuk kell, muszáj úgy állni előttük, hogy valaki vagyok a szemükben, nem csak egy barát. Ez nagyon összetett kérdés.

Hogyan kerültél a versenybe?

Három éve alapította a Középsuli.hu a díjat, amire a diákok jelölhetnek tanárokat. Megírják, miért őt választották, majd a jelöltnek a magazin kérdéseire kell válaszolnia. Ez alapján egy szakmai bizottság válogatja ki azokat, akikre az utolsó fordulóban szavazni lehet. A bizottság idén több száz pedagógusból választott három határon túli és négy magyarországi pedagógust, akire egy hétig lehetett voksolni.

Miért lettél tanár?

Kicsi gyerekként óvónéni akartam lenni, később tanítónéni, tanár – így haladtam a korosztályommal; tehát mindig ilyesmivel szerettem volna foglalkozni. Aztán egyetemistaként, mikor már érdekli az embert az egzisztenciateremtés, letettem róla. A fordulópontot az utolsó félév, a tanítási gyakorlat jelentette. A tanteremben, a gyerekek között éreztem úgy, hogy tanár akarok lenni, és ez azóta sem kérdőjeleződött meg bennem. Persze vannak nehézségek a tanári pályán, de ahogy belépek a tanterembe, otthon vagyok. Biztosan így születtem.

Hogyan tanítasz? Milyen egy órád?

Az innováció híve vagyok, kihasználom a modern eszközöket. Biztosan ez is oka, hogy le tudom kötni a gyerekeket a tanteremben – szúrja közbe. – A tanításban is kellenek a tradicionális összetevők, tanár- és diákszerep, tananyag, fejlesztendő kompetenciák. De a 21. században élünk, a gyerekek, ha nem jó, akkor sem a könyveken nőnek fel. Viszont van, ami tudja ezt helyettesíteni. Fel kell dolgoznunk, hogy mi az illatos papíron, könyveken nőttünk fel, ők nem. Persze meg kell nekik mutatni azt is, de ha az érdeklődésüket a digitális eszközök segítségével lehet felkelteni, akkor ezt kell csinálnunk. Én használom ezeket, az óráim interaktívak, modern zenét viszek be, mindent, amire figyelnek: például József Attila szegényember-verseit jól lehet érzékeltetni a Füttyössel. A rádiót úgy hallgatom, hogy azt figyelem, hogyan tudom használni órán. Híve vagyok az önálló feldolgozásnak, ezért nálam a gyerekek sokat dolgoznak csoportmunkában. Azt szeretem, ha maguk ismernek fel dolgokat az irodalommal kapcsolatban.

Ez rengeteg időt igényel. Mennyit készülsz az óráidra? Mennyi időt töltesz munkával egy nap?

Leginkább az motivált, hogy elkezdjek az új módszerekkel tanítani, hogy öt éve az iskolánk csatlakozott az egyetemi tanárképzéshez, majd az, hogy vezetőtanár lettem. Akkor tíz óránál is több ment rá naponta. Az eleje a legnehezebb, amikor az ember összeállítja az óraterveket, hozzá a feladatokat. Természetesen nem lehet két osztályba ugyanazt ugyanúgy bevinni, mindig kell változtatnom, de nem mindegy, hogy egy egész órát kell összerakni, vagy csak egy-egy feladatot cserélni. Szóval ez most már általában belefér a napi nyolc órába, de ide eljutni négy évbe került.

Mi a legszebb a tanárságban?

Az a pillanat, amikor megérzem, hogy száz százalékos bizalommal vannak irányomban a gyerekek, amikor nem kérdőjelezik meg, amit hallanak tőlem. Akkor úgy érzem, célba értem.

Mi a legnehezebb?

Elengedni; mint az életben is. Főleg egy saját osztályt. Nekem öt évfolyamos osztályaim voltak, és mikor ilyen hosszú ideig együtt vagy velük, intézed a dolgaikat, „pelenkázod” őket, akkor az nagyon nehéz.

Mi volt a legviccesebb helyzetet, amit átéltél tanárként?

Amikor összeszakadt alattam az asztal. Ráadásul sportolók osztálya előtt, akik a legkritikusabbak a diákok között. Még csak pár éve tanítottam. A tanári asztal egy dobogón állt, én pedig beszéd közben nekitámaszkodtam. Abban a pillanatban éreztem, hogy kártyavárként dőlt össze alattam. Elvesztettem az egyensúlyomat, és hirtelen a rommá tört asztal törmelékdarabjai alatt találtam magam. A teremben néma csönd lett, nem voltak benne biztosak, hogy túléltem. Én kezdtem el nagyon hangosan nevetni, akkor rohantak oda, hogy kihúzzanak, és azon az órán már nem is bírtuk abbahagyni a röhögést.

Mit tanulsz a gyerekektől?

Mindent tőlük tanulok. A túlélést: a tinédzserkor szerintem a legdurvább életszakasz, csoda, hogy túléljük. Szocializációt, a legkeményebb élethelyzetek megoldását, segítséget kérni másoktól – ezt a nekünk felnőtteknek nagyon kell tanulnunk, mert túl büszkék vagyunk – , tényleg mindent. Jó pedagógussá a jó diákok tesznek. Még jobbá pedig a rosszak.

Ki a rossz diák?

Jó kérdés. Én nem a puszta magatartási problémát sorolom ide, hanem azt, ha valaki szándékosan akar az utamba állni, aki elzárkózik az elől, hogy segítsek neki. Hogy ez mitől van, azt kell megérteni. Az ilyen gyerekekkel sokat szoktam beszélgetni. Már az vízválasztó, ha megkérdezem a diákot, hogy mi a probléma, mert érzi, hogy törődnek vele.

Ez a feladat: a rosszakból jókat nevelni. Ha erre képes vagy, közben jó pedagógus lettél.

Vannak új céljaid?

Úgy érzem, elértem, amit akartam. Szerettem volna vezetőtanár lenni, számomra ez szakmailag a legmagasabb pont, mást már nem kívánok. Természetesen szeretném folytatni a munkát, sikeresen érettségiztetni az osztályaimat, ez minden. De talán mégis van valami: hogy még több diákom menjen tanárszakra.

PtkI