Egy icce bor ára 6-9 dénár volt a 17. században

Debrecen - Egy különleges lista révén tudjuk, hogy mi jellemezte a debreceni kereskedelmet.

A városháza alatti üzletek bére egyenként 20-20, míg a szemközti (a mai Széchenyi–Piac utca) sarkon lévő üzleteké 12–15 Ft között mozgott. A kereskedelmi üzletág növekedését jelzi, hogy a 17. század második felében a boltbérekből származó jövedelem duplájára nőtt.

Debrecen várossá fejlődésében és az azt követő évszázadokban is fontos szerepet játszottak az uralkodók által adományozott és időről időre megerősített kereskedelmi kiváltságok. Így az árucserében való részvétel a cívis életforma egyik meghatározó elemének számított. Minderről Szálkai Tamás levéltáros készített izgalmas anyagot.

Ár-érték alakulás

A vármegye és a város bizonyos időközönként meghatározta az egyes céhek által előállított termékek árait, meggátolva ezzel az árdrágítást. A céhes áruk értékének alakulása ezért a levéltári források alapján nyomon követhető, azonban a viszonteladók által máshonnan – akár külföldről – beszerzett portékák esetében nem volt árszabás, így ezen termékek árainak nem maradt hivatalos nyoma. Ezért különleges az a lista, ami Reszegi Lajos levéltári irodatiszt révén került Bihar vármegye levéltárába az 1930-as években.

Az irat tulajdonképpen egy emlékeztető (memoriale) arról, hogy írójának, Munkácsy Istvánnak milyen kintlévőségei vannak, amelyeket gondosan feljegyzett fiának, hogy azokat pontosan be lehessen hajtani. A szöveg legérdekesebb része a Vígkedvű Mihály debreceni „boltjábul vásárlott” áruk felsorolása, amelyben a korabeli gyakorlatban használt mértékegységek tűnnek fel: font (0,56 kg), vég (a szövet fajtájától függően változott, általában 20-28 m), sing (62,2 cm); valamint fizetőeszközként a magyar forint, ami 100 dénárt ért.

Boltok, üzletek

A 16. század közepétől fennmaradt városi jegyzőkönyvek lapjai a korszak boltjairól is tudósítanak. Szabó Máté és társai közösen öt boltot tartottak fenn Debrecenben, egy esetben például 80 ezer Ft értékű árut, gyolcsot, selymet, szőnyegeket, fűszereket hoztak a városba. A közvetítő kereskedelmet lebonyolító nagykereskedők mellett azonban alkalmi árusok is voltak, mint a saját termékeiket áruló helyi mesterek, vagy agrártermelők. A város azzal védte polgárai érdekeit, hogy idegenek csak vásárokban értékesíthették portékáikat, üzletekben nem.

Az egy helyiségből álló boltok többnyire városi tulajdonban voltak, s azokat bérlet formájában lehetett igényelni. Jellemző módon a városháza aljában is üzlethelyiségeket alakítottak ki. Emellett azonban magánüzletek is léteztek, ám ezek eladásához is a város engedélye kellett. A boltokra külön városi tisztviselő – boltbíró – felügyelt, aki számadásokat vezetett a bérleti díjakról évi 25-28 Ft fizetésért. A városháza alatti üzletek bére egyenként 20-20, míg a szemközti (a mai Széchenyi–Piac utca) sarkon lévő üzleteké pedig 12–15 Ft között mozgott. A kereskedelmi üzletág növekedését jelzi, hogy a 17. század második felében a boltbérekből származó jövedelem duplájára nőtt.

- Szálkai Tamás -

Hat narancs ajándékba? Micsoda vám ez?

Az áruk között szerepel az akkoriban igencsak ritka fűszer, a bors, amiből egy kő (azaz egy őrlésre való) 18 forintba került. Más gyarmat­áruk is előfordultak: a szerecsendió-virág ára fontonként 33 Ft, a sáfrányé 16 Ft 20 dénár, a szegfűé 6 Ft, míg a nádmézé 1 Ft 80 dénár, a gyömbér fontja pedig 80 dénár volt. Az olcsóbb áruk közé tartozott a „riskása”, amiért fontonként 21, a mazsoláért pedig 33 dénárt kellett fizetni. Egy vég kék közlondis (rosszabb minőségű angol posztó) ára 39 Ft 60 dénár, a vékony gallos (francia, hosszában egymás mellé fűzött gyöngyökből vagy kevéssé kiemelkedő, függőleges vonalkákból álló szalag) singje 3 Ft, a csipkéé 1 Ft 10 dénár volt. Egy korabeli kassai kereskedő árukönyvéből kiderül, hogy ott ugyanakkor a rizs csak 15 dénár, a szerecsendió virága pedig csupán 10 forintba, a gyömbér viszont több mint a duplájába (1 Ft 80 dénár) került.

Az árak alakulásához bizonyára jelentősen hozzájárult, hogy az egyes kereskedők mennyiért jutottak hozzá az árucikkekhez. Összehasonlításképp említhetjük, hogy ekkoriban Debrecenben egy font sós szalonna 5-7 dénárba, a szárazkolbász 5-6, egy icce bor pedig 6-9 dénárba került. A Reszegi-féle listán szereplő áruk azonban csak a módosabbak bevásárlólistáján szerepelhettek, a polgárjoggal nem rendelkező városiak és a környező településeken élők többsége számára – drágaságuk miatt – nem voltak elérhetőek. Bársony István kutatásaiból tudjuk, hogy Debrecenbe korábban is eljutottak egyes luxuscikkek: olívaolaj, citrom (1566), bors, sáfrány (1599). Három helybeli kereskedő 1587-ben pedig azért tett panaszt a városnál, mert tőlük a komáromi és a bodoki vámhelyeken a megszokott vám értékén felül még hat narancsot is kellett adniuk „ajándékba”.

Veszélyes üzletágnak számított a kereskedelem

A mindennapi békés kereskedelem rendjét néha háborús események vagy kisebb-nagyobb bűncselekmények törték meg. Így például Székely Antal császári kapitány katonái 1565-ben kirabolták Debrecent: több üzletet is kifosztottak, összesen mintegy százezer forint kárt okozva. A legnagyobb veszteség a már említett Szabó Mátét és társait érte: káruk 36 ezer Ft-ra rúgott. Korabeli feljegyzések szerint az üzletben lévő zsákok kihasogatása után térdig lehetett járni a borsban (!). Emellett a katonák aranyos-gyöngyös főkötőket, fűszereket, aranyat és ékszereket is zsákmányoltak. Bár a tulajdonos nem volt a városban, hazatérve igen bátran a császári hadak nyomába szegődött, és mintegy két hónapon át követte őket, hogy visszaszerezze az elorzott árukat – nem sok sikerrel.

A 17. század végén két férfit halálra ítéltek egy bolt felveréséért. A kerékbetörés helyett végül csak háromszori verés lett a büntetésük. Dinnyés Katát 1686-ban azzal vádolták, hogy álkulccsal tört be egy boltba, ahonnan kelméket vett magához, Nagy Istvánnét pedig ugyanebben az évben orgazdaságért vonták felelősségre.

Puskások követték

Az úton lévő debreceni kalmárok sem voltak biztonságban a háborúktól sújtotta időszakban: katonák és martalócok egyaránt fosztogattak. A szegedi vásárra tartó debreceni kereskedők szekereinek védelmére például a város 1667-ben minden tizedből egy-egy szekeret és puskásokat rendelt.

[related-post post_id="4099561"]

[related-post post_id="4035662"]