"A mozi társas élményét semmi nem fogja pótolni, még száz év múlva sem"

Debrecen - A moziterem lehet, hogy megszűnik, de a filmnézés társas élménye nem – véli Kovács Mihály. Interjú az emberrel, aki filmes emlékeket mentett meg az utókornak.

A 32 éve mozigépészként dolgozó Kovács Mihálynak nyílt kiállítása mozival, filmekkel kapcsolatos magángyűjteményéből a Faraktár utcai vasutas művelődési központban. A múlt csütörtöki megnyitó után beszélgettünk a gyűjtővel.

Itt most 51 moziplakát és néhány értékes mozis „ereklye” látható, de mekkora a teljes gyűjteménye?

Kovács Mihály: Plakátokból 4-5 ezer darab lehet, melyekhez társulnak még például moziműsorfüzetek 1977-től egészen napjainkig. Vannak mozijegyek, színészek, rendezők által aláírt moziplakátok, fotók a filmekből, valamint olyan regények, melyekből filmek készültek, mint például a Star Wars. A gyűjtéshez 12 évesen, 1977. augusztus 3-án kezdtem hozzá, amikor délután 3-tól a Meteor moziban a Vigyázat, vadnyugat! című filmet vetítették. Az arra váltott jegyet tettem el először. Aztán szintén nagy élmény volt 1978 táján az Abba című film. Később szinte minden megnézett film jegyét dobozba tettem. Manapság ezek A4-es méretű könyvekbe vannak bekötve, sorszámozva, úgy, mint a bélyegek. Egy-egy kötet több kiló.

Mennyibe került a legelső megmentett mozijegy?

Kovács Mihály: A mai árakhoz képest akkoriban nagyon olcsó volt. 2, 3, 5 vagy 10 forintért lehetett bemenni. Egy tízesért a legjobb helyekre lehetett ülni. Aztán folyamatosan emelkedtek az árak. Mára elértük a 2 ezer forintot.

A kiállított filmplakátok között is van néhány olyan, amelyeket színészek, rendezők dedikáltak. Kiktől vannak autogramjai?

Kovács Mihály: Például Koncz Gábor, Harsányi Gábor, Cserhalmi György, Piros Ildikó, Huszti Péter, Jancsó Miklós. Gyakran csak azért megyek el színházba, hogy egy-egy jó magyar film szereplőjével az előadás után személyesen találkozhassak.

Fotó: Molnár Péter

Mozis díszelőadásokon is szoktam velük összefutni, de olyan is előfordult, hogy egy-egy ismert színész mozizni jött el, és megismertem a tömegben, vagy a helyükre vezettem őket. Ilyen volt például Kibédi Ervin és Bárdy György.

Saját film készítése soha nem merült fel önben?

Kovács Mihály: Dehogynem. Készítettem is néhány kisfilmet. Érdekel a forgatókönyv­írás is. Sőt! Az egyik vitrinben itt van az „Egy mozigépész meséje” című munkám, amelyet sok rendezőnek odaadtam. Ez egy 4 ezer filmcímből összeállított önálló történet. A főhősét Forrest Gumpnak hívják. Nem az igazi Forrest, csak névrokon. Ő egy wes­ternhős, aki járkál a vadnyugaton, de az űrkorszakba is eljut. Úgy kezdődik a mesém, hogy Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy vadnyugat, és volt egy cowboy, akit Forrest Gumpnak hívtak. Nem volt egy mondvacsinált hős… – és így tovább.

Ebből akár egy jó rajz- vagy animációs film is készülhetne.

Kovács Mihály: Ez már nekem is eszembe jutott. Van egy rajzfilmes ismerősöm, Szobosz­lay Péter, aki a Kecskeméti Rajzfilmstúdió főnöke. Elmondtam neki, és jól fogadta, azt mondta, hogy sorozatot készítene belőle. De sajnos eddig nem lett belőle semmi.

Hogyan változott a mozigépész munkája az elmúlt évtizedekben? Kezdetben még nagy filmtekercseket kellett cipelni?

Kovács Mihály: Az őskorszak végén kezdtem. Előttem még szénpálcákat használtak. Akkoriban az anódot és a katódot össze kellett érinteni, ezek adták az ívfényt, és a gépésznek mindig tekergetni kellett előadás közben. Ha véletlenül elaludt, vagy nem csinálta, megszakadt a film, a nézők csak feketeséget láttak. Én a xenonlámpák bevezetésekor kezdtem, azokat már nem kellett tekerni, viszont a bennük uralkodó nyomás miatt néha felrobbantak, balesetveszélyesek voltak. Akkoriban még kis tekercseket használtunk, egy film 5-6 tekercsből állt. Az olyan hosszabb filmek, mint például a Ben-Hur, akár 16 tekercsből is állhattak. Később csehszlovák gépekre álltunk át, melyekre egyszerre akár 4-5 tekercset is fel lehetett tenni, így egy váltással meg lehetett úszni. A rendszerváltás idején jöttek a videók, manapság a digitális korszakot éljük. Ez nagyon jó, de nekem már nem adja vissza a régi mozis élményt.

Fotó: Molnár Péter

Most hogyan zajlik a vetítés? Min kapják a filmeket, pen­drive-­on, interneten?

Kovács Mihály: Winchestereken érkeznek, postán keresztül. A tartalmat számítógépbe töltjük át, és rácsatlakoztatjuk a vetítőgépre. Szinte mindent a gép, a programok csinálnak. Be lehet programozni, mikor kezdődjön a vetítés, milyen hangerővel, milyen képformátummal. Most már nem mozigépész vagyok, hanem mozitechnikus… A vetítés megkezdéséhez egy elektronikus „kulcsra”, kódra van szükség. Igazán mozizni mégsem tudok vetítés közben, nem engedhetem el magam. Hiába minden digitális, hibák ugyanúgy előfordulnak, mint régen. Például bármikor lefagyhat, akár egy dvd. Oda kell figyelni.

Melyik a kedvenc filmje?

Kovács Mihály: Bármennyire meglepő, de nincs ilyen. Sok filmet szeretek, de nincs egy olyan filmcím, amelyet erre a kérdésre egyből rá tudnék vágni. Valamikor a Kék lagúna volt, de az inkább tizenéves koromban. Ahogy érek, változom, változik az ízlésem is. Manapság inkább kedvenc színészeim vannak. Az első helyen mostanában Mel Gibson filmjei állnak nálam, de Clint Eastwoodot is nagyon szeretem.

Amikor elindult a tévé, temették a mozit, amikor megjelent a videó, szintén, majd az internet következett. Milyennek látja a mozi jövőjét?

Kovács Mihály: Mozi mindig lesz, valamilyen formában. A 3D után jönnek a további D-k, lehetnek például illatok, esetleg be lehet majd lépni a történetbe. Az is lehetséges, hogy nem a néző fog bemenni a moziba megnézni a filmet, hanem a film megy házhoz, a nézőhöz. Már kaphatók például okostévék, amelyekről különböző videokölcsönzők is elérhetők. De a mozi nyújtotta társas élményt szerintem semmi nem fogja pótolni még száz év múlva sem.

- Orosz Csaba -

Névjegy

A karrier legfontosabb állomásai