"Olyat kaptam a gibbontól, hogy a fülem is belesajdult" - Egy napra állatkerti gondozónak álltunk

Debrecen - Néhány évvel ezelőtt kilenc hónapon keresztül neveltem egy Diónak keresztelt kengurut, mert elhagyta az anyja. Úgy kellett bánni vele, mint egy csecsemővel. Pelenkáztam, cumisüvegből etettem és egy hátizsákban cipeltem, úgy dolgoztam - mesélte az egyik ápoló. A pálmaházból egy zöldségekkel és gyümölcsökkel megrakott szekeret húz egy fiatal lány. A teknősök felé tart az élelemmel, amikor csatlakozom hozzá. Szuna Viktória ekkor meséli, ő már úgy „bújt ki a tojásból”, hogy állatokkal szeretne foglalkozni, jelenleg a hüllőkért a felel, már négy éve a Debreceni Állatkert munkatársa. A páncélosok között lépkedve gyorsan kicseréli a tálakat, majd sietünk is tovább a tarajos sülökhöz, hiszen minden állatnak megvan a megszokott napirendje, amit nem érdemes felborítani. – A tigrishez is bemennek a gondozók? – kérdezi egy kisgyerek az édesanyjától, látva, ahogy Viki az állatok között mozog. Amikor végez, a gyűrűsfarkú makik mellett sétálunk el. Közelebb megyünk a kerítéshez, a katták pedig azonnal odarohannak hozzánk. – Ő még igazi cicihuszár – mutat az egyik makira, amelyik ujjaival anyjába kapaszkodik. Amikor arról kérdezem, a hüllők helyett nem-e szeretne inkább velük foglalkozni, azt válaszolja, nézőpont kérdése, hogy melyik állat tűnik a legkedvesebbnek, ő szereti a kígyókat is.

– A piton etetése mindig kétemberes feladat, hiszen nagyon veszélyes, akárcsak a krokodil – jegyzi meg, mialatt az utóbbi állathoz érünk. Hozzáteszi, a látogatók gyakran megkérdezik, hogy igazi-e, mivel nagyon keveset mozog. A konyhában elkészül a tatu csemegéje, kukacok tekeregnek a gyümölcsök között. Amikor a gondozó kinyitja a kaput, az állat megkísérli a szökést, de végül sikerül bent tartani. Ahogy Viktória meséli, nem ez az első eset, hogy ki akar menni és bizony előfordult már, hogy kergetni kellett, mert kiosont. A ház legkülönlegesebb lakója nem egy hüllő, hanem Pálmi, a fekete macska. – Ő az egérfelelős – cirógatja meg a doromboló cicust, aki otthonosan mozog az épületben. Újabb ételeket pakolunk a szekérre, a mosómedvék következnek. Kedvesebbnek tűnnek a hüllőknél, legalábbis számomra, amikor viszont meg akarom érinteni, Viki óvva int. – Az egyik önkéntesünk rózsaszín halálnak nevezte őket. Nagyon bájos a pofijuk és aranyosnak tűnnek, de nagyot tudnak harapni és a házat lebontanák az ember felől – hívja fel a figyelmet.

Pofont osztó gibbon

Néhány évvel ezelőtt kilenc hónapon keresztül neveltem egy Diónak keresztelt kengurut, mert elhagyta az anyja. Úgy kellett bánni vele, mint egy csecsemővel. Pelenkáztam, cumisüvegből etettem és egy hátizsákban cipeltem, úgy dolgoztam. Esténként hazavittem, reggelente pedig hoztam magammal – ezt már Jung Ferenc, a ragadozókért felelős gondozó meséli. Ahogy mondja, mindent megtett az állatért, de az később mégis elpusztult. – A gyomrával lehetett valami probléma. Az anyja is ezért dobhatta ki az erszényből, mert tudta, hogy a bébi nem egészséges. Megviselt, de nem szabad, hogy akármelyik állat is a szívünkhöz nőjön. Ez azért is veszélyes, mert később az is előfordulhatna, hogy más ápolótól nem fogadnák el az ételt, vagy a gondoskodást – magyarázza, mialatt Lengyel Zoltán főápoló is csatlakozik hozzánk. Megjegyzik, minden állattal ugyanolyan nehéz bánni, téves azt gondolni, hogy egy kecskével könnyebb, mint az oroszlánnal.

– A kardszarvú antilop kifejezetten támadó kedvű, nem szabad szemből közelíteni, párszor már sikerült elhárítani a támadását, de kisebb balesetek mindig előfordulnak, különösen párzási időszakban. Ilyenkor már a strucc is támadt már ránk féltékenységében. De megtanultuk azt is, hogy a majmok szemébe nem érdemes nézni. Nekem egyszer véletlenül sikerült, a gibbon támadásnak vette és két olyan pofont lekevert, hogy a fülem is belesajdult – idézi fel a főápoló.

Kutya nevelt leopárdot

Kiemeli, a bizalom hosszú hónapok alatt alakul ki állat és ember között, amikor viszont egy jószágot befognak, azt soha nem a gondozója végzi, különben alapjaiban rendülne meg a felépített kapcsolat. - A beteg, sérült állatot elkülönítve kell tartani, de minden óvintézkedés ellenére előfordul, hogy nem sikerül megmenteni egy-egy életet. Gondoljunk csak a kis zsiráfra, akinek születése szenzációnak számított Debrecenben, mégis elpusztult. Kínában a pandák szaporításával próbálkoznak, de teljesen steril környezetet nehéz létrehozni, és amint az ember magához veszi a macit, az rögtön ki van téve a fertőzésveszélynek – ecseteli a gondozó. A „kézből nevelt” állat tartása megint különleges feladat, mert elmondása szerint az ember által nevelt jószágot nem fogadják be a többiek, így azt később elajándékozzák, vagy elcserélik egy másik állatkerttel, hogy esélyt kapjon a beilleszkedésre. – A nagymacskákra ez különösen igaz, ráadásul azokat nem lehet sokáig kezes bárányként kezelni, mert egy idő után erélyesebbé válnak, több ezer év ösztönét pedig nem lehet elnyomni – nyomatékosítja a gondozó.

Árva Péterrel, a ragadozókért felelős ápolóval haladok tovább. A leopárd felé vezető úton arról mesél, a nagymacskák nem igazán kedvelik az embereket. – Soha nem fognak elfogadni minket és szigorúan védik a területüket. Amikor etetünk, vagy ketrecet takarítunk mindig egy külön területre rekesztjük le az állatokat, soha nem érintkezünk velük. Nagyobb az esélye, hogy egy olyan fajnál sérülök meg, amit nem tartanánk annyira veszélyesnek. Korábban a sasnak sikerült végighúznia a karmait a hátamon – emlékezik vissza, a nagymacska mit sem törődve velünk, az árnyékban pihen. Miközben az állatot figyeljük felidézi, néhány évvel ezelőtt az állatkertben született egy észak-kínai leopárd, de háromhetes korában az anyja véletlenül felsértette a bőrét és azt össze kellett varrni. - Az orvosi kezelés alatt nem mehetett vissza hozzá, attól félve, hogy érdes nyelvével felsérti a sebet. A kicsit egy menhelyről érkezett dajkakutya szoptatta a másik két kölyke mellett, később pedig a leopárd egy németországi állatkertbe került – sorolja a történteket, majd magunk mögött hagyjuk a nagymacskát. Péter a többi állathoz siet, én pedig a kijárat felé tartok. Közben egy látogató a krokodil holléte felől érdeklődik tőlem. Útba igazítom, talán hozzá kellett volna tenni, hogy valódi, mielőtt kételkedne benne.

​

-Szilágyi Magdolna-