Figurái cipelik a létterheket

Debrecen - „Egy új világ felépítése mindig a régi helyén történik.” Interjú Fátyol Zoltán festőművésszel.

Festményein, grafikáin vissza-visszatérő motívumok az egykori görög művészet meghatározó alakjai a kariatidák: az ógörög építészetben alkalmazott erkély- vagy párkányhordozó nőalakok. Ugyancsak előszeretettel készít tárgykollázsokat vagy asszemblázsokat.

Milyen üzenetet hordoznak az ön számára a kariatida-figurák?

Fátyol Zoltán: Mások mellett az afrikai, kelet-ázsiai népek körében a teherhordás egyik módja ez, fejükön viszik a teli kosarat, zsákot. Az én figuráim nem valódi, materiális terhet hordoznak, inkább a létezését, mint mindannyian: ki többet, ki kevesebbet. Persze mind azt gondoljuk, hogy a mi terheink nehezebbek másokénál, holott ebben (is) univerzálisak és egyenlők vagyunk. Úgy vélem, az élet terheiről ezen a jelképes figurán keresztül sok mindent el lehet mondani. Számomra nem csupán stilizált emberalak, inkább médium, és sokféle módon: festve, rajzolva, plasztikai formává alakítva, számítógépes technológiával vágva, hogy abszolút egyformák legyenek, majd kollázsokba építve jelennek meg és válnak számomra kifejezőeszközzé. Körülbelül 7-8 éve foglalkozom ezzel a motívummal, időnként még felbukkan a munkáimban, bár egyre ritkábban. Lehet, hogy valami mássá alakul majd, talán félreteszem egy időre, aztán valamikor, esetleg, újra előkerülhet.

Gyakran készít tárgykollázsokat is…

Fátyol Zoltán: Igen, szívesen használok fel tárgyakat a munkáimban. Műfaji értelemben nem tisztán tárgy­kollázsok ezek, mert ott, tárgyakon kívül más valóban nem szerepel a kompozícióban. A XX. század klasszikus avantgárd művészetében születtek az első tárgyakból összerakott alkotások, és merült fel a tárgy és műtárgy fogalmának át- és újraértelmezése. A művészek hétköznapi eszközöket használtak fel, vagy magát a környezetet hozták létre e tárgyak számára.

Nálam a tárgyak a kompozíció elemeivé válnak, befestem, vagy más módon dolgozom át, egészítem ki azokat, így megváltozik eredeti funkciójuk, új jelentést kapnak. Tárgyjellegük megszűnik, és a kép részeivé lesznek. Többnyire egykori használati eszközök töredékei ezek, amelyeket félredobott valaki, vagy magam selejteztem le őket, de „valamire jó lehet még” felkiáltással mégsem kerültek szemétbe. Arra szeretnék ezzel utalni, hogy egy új világnak a felépítése mindig a régi helyén történik, valódi és átvitt értelemben is. Mostanság nagyon sokan inkább a vadonatúj dolgokat kedvelik, a piac újabb és újabb termékekkel áll elő, a közönség pedig úgy érzi, fogyasztani kötelező, és ezt boldog örömmel meg is teszi. Én arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy régi tárgyaink még töredékeikben sem haszontalanok.

Mi vonzza a régi, letűnt korok világához? Gondolok itt az ősi múltat és a jelent ötvöző hajdúhadházi pannójára.

Fátyol Zoltán: Régóta foglalkoztatnak a történelem előtti archaikus kultúrák elemei, maradványai, a hagyomány egésze vissza a barlangi kultúrákig. Bár vitatott, hogy az első emberi kultúra valóban a barlangokban született meg, vagy korábban is létezett már – számunkra elképzelhetetlenül magas szinten – az emberiség történetében, de elpusztult. Egy művésznek szuverén lehetősége, hogy ezt a vitát hogyan értelmezi és milyen következtetéseket von le belőle.

A gondolat abból adódott, hogy a 80-as évek végétől arról beszéltek kultúrakutatással foglalkozó szakemberek, hogy az emberiség határponthoz érkezett: a modernizmus utáni időszak, a posztmodern kezdete volt ez akkor. Új nevet sem kapott: ennyi csak, a modern utáni. Ma is ebben vagyunk, mintha véget ért volna az idő, bár látszólag rohan, és minden elképesztő gyorsasággal változik. Mintha hosszan elhúzódó végjáték szemlélői lennénk. A kultúrában, művészetekben önismétlő folyamatokat látunk. A történelem mintha körbeért volna, más szavakkal: állandósulni látszó létérzetté vált az, hogy kezdő- és végpont most átfedi egymást, az idő körbefordult. Ezen a ponton egyre biztosabbnak tűnik a felismerés, hogy az archaikus kultúrák vívmányainak, a hagyomány teljességének felemelése kikerülhetetlen feladat. Az eltelt húszegynéhány év történései, az egyre mélyülő általános válság igazolni látszik ezt a gondolatot, amelynek feszültsége valamennyiünket áthat, és akarva-akaratlanul, kimondva vagy elhallgatva, de mindenkit foglalkoztat.

Eredetileg matematika- és rajztanár. Hogyan fért össze ez a két merőben ellentétes szakma az ön életében?

Fátyol Zoltán: A matematika irányába véletlenül sodortak az események, nem volt tervem vele. Amikor az egri tanárképző főiskolára jelentkeztem, volt ilyen szak. Korábban indítottak magyar-rajz és ének-rajz szakokat is, az általános szakpár azonban a földrajz- és biológia-rajz volt. Nálam mindkettő kiesett, mivel ezekre készülnöm kellett volna, nem érettségiztem egyikből sem. Matematikából viszont – ami nekem mindig jól ment – kötelező volt, így kézenfekvőnek látszott a döntés. Ennek ellenére komoly feladatot jelentett magasabb szintű matematikát tanulni négy éven át. A diploma után rövid ideig tanítottam is általános iskolában, és nem volt ellenemre. Később az egyetemen elvégeztem a néprajz szakot, érdekelt a népi kultúra, műveltség, mint az archaikus nagykultúrákról letöredezett és továbbélő, átalakult maradvány, de különösképpen a magyar, a sajátunk. Úgy éreztem, nem ismerem eléggé jól, ezért szerettem volna mélyebben belelátni.

Meglepett, hogy önnek verseskötetei is megjelentek.

Fátyol Zoltán: Az utóbbi 20-25 évben, a képzőművészettel párhuzamosan, intenzíven foglalkozom irodalommal is. Valóban megjelent néhány kötetem és egy rövid pamflet a kortárs művészetekről, de rendszeresen publikálok különböző irodalmi folyóiratokban is. Egy évvel ezelőtt lettem tagja a Magyar Írószövetségnek. Nem egyedi eset a két művészeti terület párhuzamos művelése, több nevet is tudnánk említeni kortársaink közül, akik mindkettővel magas szinten foglalkoznak, de irodalom- és művészettörténeti ismereteinkben sem kellene sokáig keresgélnünk.

- Kenyeres Ilona -

Névjegy

Díjak