Az élet még mindig szép

Én most azokról szeretnék megemlékezni, akik túl vannak a szerettük, hozzátartozójuk elvesztésén egy betegség vagy egyéb szörnyűség miatt, de mosolyogtak már azóta… Barak Beáta írása.

Az természetes, ha egy ember belerokkan a veszteségbe, ilyenkor általában mindenki széttárja a karját, hogy szegény, nem ezt érdemelte, de hát ilyen az élet, kinek mit mér, nem tudhatjuk. Természetes, ha megfojt a bánat, úgy, mint a sírás a temetésen. Viszont arra lettem figyelmes, hogy ha valaki látszólag, mondom, csak látszólag képes összeszedni magát, egy idő után visszaáll a munkájába, és teszi a dolgát, netán még az élete kerekét sem fordítja ki a tengelyéből, hanem visszaenged néhány rítust a régi utáni életébe (megfésülködik mondjuk szépen, ugyanúgy ad magára, netán még ki is festi magát, ha nő, és olykor nem sír), akkor azonnal gyanússá válik, hogy miért „nem ölti magára a bánat bilincseit”. Ám akkor nincs ott senki vele, amikor – ismét egy csodaszép Kosztolányi-képpel élve – „fejére tompa éjszaka borul”, akkor ott marad ő a halottja, betege képével a szörnyű fájdalomban. Ott keressük hát a könnyeket, s akkor, amikor senki nem látja; nincs kétségem, könnytől terhes minden reggelre az emlékvánkos. Akinek bánata van, tudja, hogy így megy ez, ne firtassuk hát, nappali álarcában hogyan találta meg újra az életet.

- Barak Beáta -