A megoldások embere menni készül – elégedett, nem vágyott többre

Debrecen - Aligha van olyan rendszeres Napló-olvasó, aki ne tudná, mivel foglalkozik a városházán Varga László.Az elgázolt állatok elszállításától kezdve a 2-es villamos munkálataiig mindenféle városi ügyben megállítják, felhívják. Azt mondja, túlzottan magára engedte „kapni” az ügyfeleket és a kollégákat, de ilyen alkat, már nem tehet ellene. Ami a város működéséhez kapcsolódik, az őt mind érdekli, és az ismerős utcai kéregető panaszát éppúgy meghallgatja, mint az önkormányzati képviselők kérését. Hogy mennyire bírja az „ütéseket” és mennyi türelme van akár tizedszer is megválaszolni ugyanazokat a kérdéseket, arról sokat tudnak a Napló elektronikus levelezési fóruma, az Agora tagjai. A Debrecen közügyeivel foglalkozó Agorán Varga László az egyetlen jelenlévő hivatali vezető. Minden kérdést megválaszol, minden intézendő ügyet számon tart és – ha lehet – megoldáshoz segít. Az újságírók már-már imába foglalják a nevét, mert bármikor elérhető (visszahív) és válaszol. Mondhatni, a városfejlesztési főosztályt vezető Varga László egyszemélyes intézmény – pár napig még. Hiába invitálták maradásra, október 30-án nyugdíjba megy.

Korán kezdte a munkát

Kívülről szívesen segít még, de „a sűrűjében lenni, egész nap készen állni, már sok nekem. Ha az ember érzi, hogy csökken a kíváncsisága, az energiája, jobb letenni a terhet. És, mióta unokám van, egyre fontosabb a család. Már útban a második is” – avat be, közben képeket mutat az elsőről.

És valóban: beszélgetésünkkor a család, kiváltképp a feleség említése feltűnően gyakori. Szerencsésnek mondja magát, hogy már fiatalon találkoztak, társak lettek.

– Erzsike szigorúbb, fegyelmezettebb mint én. Otthon könnyű dolgom van, mert azt csinálom, amit kér. Együtt bevásárolunk, ő ragyogóan főz, mindent elintéz, én csak füvet nyírok és bográcsos ételeket készítek. Otthon munkáról, politikáról szinte sosem beszélgetünk. Van egy fiatalkori, négy házaspárból álló társaságunk, velük szoktunk szilveszterezni és havonta kártyázni. Összejárunk másokkal is, de politikusok nincsenek ezekben a körökben – szól a magánéletükről, s kiderül, hogy a hétvégék többségét már inkább a Budapesten élő gyerekeikkel töltik. Kérésemre szívesen idézi a saját gyerekkorát is, pedig nem mondható, hogy kényeztették volna.

– A gátőrházban, ­vagyis tanyán laktunk, rengeteg jószággal körülvéve. Édesanyám sokszor harminc tehénről, több tucat disznóról, baromfiról gondoskodott. A húgomat kímélték, de engem már hatéves koromtól munkára fogtak, kapáltam, legeltettem. 14 évesen mehettem először úttörőtáborba. Már akkor biztos voltam, hogy nem akarok paraszt lenni, inkább az állatorvosi szakma érdekelt. Csakhogy a gátőr édesapámat – aki korábban gazdálkodó volt – 40 évesen vízügyi technikumba küldték, s nekem megtetszett, amit tanult, csodáltam a tervrajzokat. Jó eredménnyel végzett, és természetes lett, hogy én is ugyanoda, Békéscsabára az út-, híd- és vízműépítési technikumba megyek. Emlékszem, szeptemberben elvittek, karácsonykor mehettem először haza Tiszadobra.

Megengedő vezető

A Tisza mellett nőtt fel, a vízügyi technikum után a Budapesti Műszaki Egyetemen vízgazdálkodási mérnök diplomát szerzett és a vízügynél kezdett dolgozni. A házasságuk második évében, 1978-ban azért ment át a városházára, mert azt ígérték, hogy ott egy évben belül lakáshoz jut. Ez teljesült is. A debreceni városházán az elmúlt 30 év során vezető beosztásokban dolgozott.

– A rendszerváltozáskor a megbízott tanácselnök, Debreczeni Feri összehívott minket, és azt mondta: nem tudni, mi vár ránk, de szerinte olyan emberre – nézett rám –, aki minden víznyelő helyét tudja a városban, ezután is szükség lesz. Nyolc év múlva, amikor Kósa Lajos lett a polgármester, mégis úgy döntöttek, hogy átkerülök a vízügyhöz. Tudomásom szerint a Fidesz-frakció engem már ismerő tagjain múlt, hogy maradtam – idézi a 16 éve történteket, majd arra a kérdésre, hogy szigorú vezető-e, tagadólag válaszol. Inkább megengedőnek mondja magát.

Elsőre sosem adja fel

– Nálunk, otthon mindent rendesen meg kellett csinálni. Próbálkoztam főnökként én is olyan igényes lenni mint odahaza, ám rájöttem, hogy a közterületeken végeztetett munkáknál ez nem megy. Az emberek többsége nem extra képességű, én sem vagyok az. De aki megfelelő alázattal dolgozik, azt meg kell becsülni. Bosszant, ha valaki abban jeleskedik, hogyan lehet egy kérést, feladatot elutasítani. Szerintem én azért lettem az úgynevezett „Vargalaci”, mert mindig a megoldás lehetőségét keresem. Régen még a jogszabályokat is áthágtam, ha kellett: belvízelhárítást csináltattam útjavítási keretből, amikor ott már nem volt pénz. Ma ilyet nem tehetek, de sosem adom fel elsőre azt sem, ami kivihetetlennek látszik. Az ajtóm mindig nyitva, sokan jönnek hozzám – már gyámügyekben is kérték a tanácsomat – említi a nem éppen szakmába vágó megkeresések példájaként.

Varga László nem akarja megmondani a beosztottainak, mikor, hogyan dolgozzanak. Az sem zavarja, ha kiugranak ügyeket intézni, de arra kényes, hogy a telefont mindig vegyék fel, és a munka határidőre elkészüljön. Ha nincs így, akkor sem kiabál, de a jutalmazásnál érzékelteti. Egyébként – mint mondja – 24 év alatt összesen két embert küldött el alkalmatlanság miatt.

Mindig felkészülten

Mondataiból úgy tűnik, hogy a saját helyét pontosan kijelölte. Igyekezett minden témában folyamatosan felkészült lenni, hogy sose kelljen azt válaszolnia: nem tudom. Ám a sok évtizednyi tapasztalat, és részletekre kiterjedő ismeretek birtokában sem akart döntéshozó szerepbe kerülni, sőt a döntések helyességét megkérdőjelezni sem szokása.

Nem moralizál

Végrehajtó típusnak írja le magát: „alkalmazott vagyok, a munkában nem moralizálok” – jelenti ki.

Kérdezem a korrupciós tapasztalatairól, és most sem hárít. Azt mondja, ez az élet minden területén jelen van, így az állami szférában is. De szerinte az arányokat a közbeszédben túlbecsülik. Az építőiparban például általában 60 százalék az anyagköltség, így a munkadíjból – állítja – lehetetlen visszaadni 10–20 százalékot. Korrupciónak mellesleg azt tekinti, ha akkor segít valaki, amikor lefizetik. Nem tagadja, hogy korábban – amikor még rendszeresen utazott – elfogadott többször is egy-egy cégtől néhány napos szakmai kiállításra szóló külföldi meghívást. „Nehéz kiszakadni a magyar valóságból, és nem vagyok Don Quijote” – foglalja össze a rá jellemző keresetlenséggel. Mosolyog, és megerősíti: boldog ember. Nem kívánt többet attól, mint amire jutott. „Meg vagyok becsülve, jól érzem magam.”

Büszkeségek, kudarcok

Látványos beruházások említése helyett látszólag szürke listával állt elő, amikor a szíve csücske és a nagy fájdalma kategóriákról kérdeztem.

– Visszanézve is óriási eredménynek tartom, hogy 1978-1883 között évente 30-40 kilométer vízvezetéket építettünk, 1990-94 között 100 utcát burkoltunk le. Azelőtt 49,6 százalék volt a burkolt utak aránya, az akkori 550 utcából már csak 150 földút van a belterületen. Megjegyzem, ezeket az időket szokták úgy emlegetni, hogy ezalatt nem fejlődött semmit Debrecen. Pedig akkor épült a Tóth Árpád Gimnázium is. Kedves a szívemnek továbbá az AKSD 1991-es megalakítása. Ez volt az ország első vegyesvállalata a hulladékgazdálkodás területén, nálunk már a 90-es évek közepén korszerű szemétszállítás zajlott.

Ugyancsak a szívem csücske az ISPA csatornázási program, amiben volt ugyan egy közbeszerzési bukta, (a pályázat első nyertese mélyen áron aluli ajánlatot tett, és félidőben elakadt a munkával, ezért új kivitelezőt kellett keresni. A szerk.) de tény, hogy 23 milliárd forintért szinte az egész Debrecent csatornáztuk. Az emberek többsége nem is érzi ennek a súlyát.

A fájdalmaim között pedig az első, hogy sem a szocializmusban, sem azóta nem tudtam elfogadtatni a vezetőkkel, milyen fontos a belvízrendezés. Egyszer jelentős összeget kellene szánni rá. Hasonlóan bánt az utak állapota, és, hogy az éves költségvetésekben mélyen az igények alatt jut pénz a fenntartási-javítási munkákra.. Én úgy láttam, elbírta volna ezeket a költségvetés. Egyik sem látványos beruházás, de általuk sokkal jobb lenne a lakosság közérzete.

HBN-SzK

Varga László

- A Debreceni Polgármesteri Hivatal városfejlesztési főosztályának vezetője 1952. április 11-én Tiszadobon született.

- 1976-ban nősült, felesége a közlekedési hatóság osztályvezetője. Mindig is úgy látták, hogy nem biztonságos, ha kizárólag az alkalmazotti jövedelemre építik a jövőt, gondoskodni kell egyéb bevételi forrásról. Vaga László vízügyi magántervezéssel, műszaki szakértéssel és vagyonértékeléssel is foglalkozik – ma már jórészt Balázs fiával társulva. A kérdésre, hogy miért van szüksége még a fárasztó „mellékállásra”, azt feleli: amit az ember szeret, az ritkán fárasztja.

- Balázs fiuk mérnök-közgazdász, házasságban élő lányuk, Zsuzsa fül- orr- gégész szakorvos.

- Egyetlen szenvedélye a motor. Eddig 17 járműve volt, most egy 1300-as Yamahát hajt. Utazó társaival évente egyszer Ausztriában csillag-túráznak, egyszer pedig Erdélybe mennek. Büszkesége még a nemrég felújított, csillogó, piros bőr üléses 50 éves Pannónia. Olvasni valót a történelmi regények közül választ. Itthon gyakran járnak könnyűzenei koncertekre, a fővárosi útjaikra színházlátogatást is beiktatnak.

Szívesen főz a kertben, de hangsúlyozza: „Nem grillezek! Hat bográcsom van!”

Szóljon hozzá Facebookon!

(function(d, s, id) { var js, fjs = d.getElementsByTagName(s)[0]; if (d.getElementById(id)) return; js = d.createElement(s); js.id = id; js.src = "//connect.facebook.net/hu_HU/all.js#xfbml=1"; fjs.parentNode.insertBefore(js, fjs); }(document, script , facebook-jssdk ));

// ]]>