Jászai, az öntörvényű tragika

Debrecen - Csak tizenhat éven felülieknek ajánlja színházunk – az előző évadból áthozott – stúdióelőadását. A Jászai ősbemutató, s elsőrangú szereposztásban, Galambos Péter rendezésében látható a Horváth Árpád Stúdiószínházban.A produkció születéséről annyi tudható, hogy Ráckevei Anna mint „felbujtó”, „felbérelte” Galambos Péter rendezőt, hogy „bűntársával” Kovács-Cohner Róberttel állítsa színpadra Borbély Szilárdnak a legnagyobb magyar tragikáról írt drámája - Jászai saját naplórészleteivel összefésült - verzióját. A címszerepért nem kellett a kitűnő színésznőnek erőszakoskodnia, hisz a debreceni (József Attila-díjas) szerző eleve rá írta ezt a darabot.In medias res kezdődik a színmű, két orvos küzd a műtőasztalon egy beteg életéért, kinek szíve egyre lassabban ver, majd megszűnik a dobogás. Beáll – ha csak rövid időre is – a klinikai halál, ami lehetőséget ad az egyénnek az eddigiek újragondolására, átértékelésére.

E kórházi jelenet adja tehát a történet keretét, ezzel párhuzamosan biztosítja Jászai Mari fordulatokban, kalandokban, sikerekben és csalódásokban gazdag pályájának árnyalt bemutatását. A Krippel Máriaként anyakönyvezett Jászairól emlékezetes színpadi alakításain (Gertrudis, Stuart Mária, Médea, Lady Macbeth, Éva stb.), s talán viharos szerelmi kapcsolatain kívül csak keveset tud az átlagnéző (ha van ilyen).

Nála nem vált ketté a civil és a szakmai élet, minden tekintetben magasra tette a mércét. Széles skálájú és magas hőfokú érzelmek vezérelték, a hiúság, sértődékenység, bosszúvágy, hisztérikusság éppúgy sajátja volt, mint a mérhetetlen alázat, szeretetéhség, hazaszeretet, mélységes önkritika, s a tökéletességre való törekvés.

Híres naplójába, az ún. Pepita-füzetekbe azt írta: „Sosem volt méltó társam a színpadon. Az életben sem. Én mindig szárnyalni akartam, és a hősöm mindig a föld felé húzott.” A következő helyszín a Vígszínház öltözője a 19. és a 20. század fordulóján, szilveszter előestéjén a Phaedra-előadás szünetében. Itt látjuk viszont az ötvenéves Jászait a maga művészi allűrjeivel, kissé kiégetten, feszülten. Kényszerűségből van a Vígben, az öntörvényű tehetség konfliktusba került a Nemzeti igazgatójával, s csaknem három évtized után kénytelen volt elhagyni anyaszínházát.

Nehezen veszi be a gyomra, hogy őt, a nemzet színészét parkoló pályára tették, tehetetlenségében dühét hűséges öltöztetőnőjén, Annuson (Oláh Zsuzsa) éli ki. Öltözőjében kezdő zsurnaliszta látogatja meg, aki felkelti az érdeklődését, s dacára a köztük lévő nagy korkülönbségnek flörtölni kezd a fiatalemberrel. Az interjúban sértettségét leplezni próbálva így foglalta össze ars poeticáját: „Színpad – színpad. A halnak víz kell, a madárnak levegő, nekem színpad. Én nem ismerek elsőrendű színpadot, másodrendű színpadot – csak elsőrendű játékot és utolsórendű játékot.”

Innen indul a visszaemlékezés, először hányattatott gyerekkora elevenedik meg szemünk előtt az álszent, a hit nevében veréssel büntető apával, tehetetlen, érzelmeit kimutatni képtelen anyával, majd a kamaszkori évek megaláztatásait – megerőszakolták a königgrätzi csatában, kezdetben el kellett adnia a testét egy-egy szerepért - idézi meg.

Mindeközben öltözőjében egykori és mostani hódolói adják egymás kezébe a kilincset – meglátogatja Ditrói Mór (Tóth László), a Vígszínház akkori igazgatója, aki megkéri a kezét, majd felbukkan a lezüllött exférj, Kassai (Varga József), s közli: „egy alkoholistának nincs tegnapja, se holnapja, csak mája”, na meg azt is, hogy sürgősen pénzre lenne szüksége… Eljön a nagy festő, Feszty Árpád (Csikos Sándor) is, aki „csak” hét évet várt hiába Jászai igenjére, és persze a már említett fiatal újságíró is tiszteletét teszi… Aztán vesegörccsel kórházba kerül, megműtik - de közben egy rövid időre - kiszáll az élet belőle, s mikor újra felébred, már tudja, hogy miért is érdemes élni: „Minden dicsőségnél, minden tehetségnél többet ér: szeretni. Nem az, hogy az embert szeretik, hanem az, hogy az ember szerethet! Ez az élet értelme.”

Galambos Péter (társzerző és díszlettervező is!) filmszerű rendezése ezt az utat járja be, Jászai kálváriáját az öregedés, a magány elől már-már öngyilkosságba meneküléstől – az élet értelmének megtalálásáig, az újjászületésig. S teszi ezt úgy, hogy a stúdiószínház kicsinyke kis szobájában frontális nézőteret alakít ki, mint a moziban, ahol három átlátszó, hálószerű függönnyel különíti el az események helyszíneit, s szereplőit, összemosódik a múlt a jelennel, de varázsütésre el is különül, úgy, hogy az emlékezet figurái maszkot viselnek, s a színpad hátsó részében játsszák el a fontosabb történéseket.

Magasra tette a lécet

Jól megformált karaktereket láttunk, Ráckevei Anna tartalmas gesztusaival igazán autentikus, külsődleges és benső eszközei harmóniában vannak. Partnerei e különös időutazásban egytől egyig, szerepeik nagyságától függetlenül, végig mélységes szakmai alázattal működtek közre. Nem volt könnyű dolguk, nemcsak azért, mert Ráckevei magasra tette a lécet, hanem, mert mindannyian több szerepet játszottak (Oláh Zsuzsa - Annus, Anya; Tóth László - Ditrói, Széchenyi; Varga József - Kassai; Bakos-Kiss Gábor – Petőfi, katona, színész). A színészek kiváló alakítása, a lehengerlő cselekmény, a bravúros rendezés gondoskodik róla, hogy a Jászai maradandó élmény mindenki számára.

Hassó Adrienn

[email protected]