2009.03.10. 07:21
Megaláztatás az állomáson
<p><EM>Majd lassan felfogom, mit látok. A lány,<br /> aki kameráz, úgy sikongat<br /> örömében, mint egy kislány, aki<br /> új játékot kapott, miközben<br /> újabb ötleteket dob a haveroknak, mivel is<br /> lehetne még jobban megalázni a<br /> fiút.</EM></p>
Nem tudom, hogy kezdődött, de talán
nem is ez a lényeg. Nem tudom, ki mondott
először olyat, amit nem kellett volna. Nem
tudom, miért szoktunk hozzá már a
látványhoz. Nem tudom, kitől
várhatott volna segítséget az a
fiú, akit a zalaegerszegi
állomáson bántalmaztak.
A videó,
melyen hosszú percekig pofozzák,
ütik, rugdossák a szerencsétlent,
nem is tűnik olyan vadnak az első percben.
Számtalanszor látjuk a
tévében. Ez is csak egy
képernyőn van. Nem velünk
történik, nem is a közelben, messze,
Zalamegyében.
Majd lassan felfogom, mit látok. A lány,
aki kameráz, úgy sikongat
örömében, mint egy
kislány, aki új játékot
kapott, miközben újabb ötleteket dob a
haveroknak, mivel is lehetne még jobban
gyötörni a fiút..
A fiú nem mozdul. A srácok pedig igazi
férfi módra, kettő az egy ellen
ütlegelik a lehajtott fejű, szólni nem
merő iskolást. Az arcába hajolnak,
onnan köpnek rá, majd
távolabbról.
Kipróbálják rajta a filmben
látott rúgásokat.
Letérdeltetik, hogy csókolja meg a
lábukat, majd nyalja meg cipőjük
talpát. Megteszi. Ráparancsolnak, hogy
feküdjön hasra. Megteszi. Majd tovább
ütik, szidják, kutyának nevezik.
Néha sír, néha nyög egyet a
fájdalomtól.
Egy fiú drámáját
nézem, egy traumát, melyen
talán a pszichiáterek hosszú
évek munkájáéval
képesek lesznek segíteni. Egy
életre megnyomorodott gyermeket, aki soha
többé nem mer majd a másik
szemébe nézni. Aki lassan elvonul a
világtól, s a tükörbe is csak
ritkán tekint, hiszen minden egyes alkalommal az
interneten szétküldött, mások
nyálától nedves arca jut majd
eszébe.
Emberi gonoszság volt a szó
legmélyebb és legszomorúbb
értelmében. Nagyra nőtt
óvodások borzalmas eszközökkel
felruházva támadtak egy
védtelenre. De már nem csak egymás
haját húzgálják. De
azért jó játék.
Levágjuk a haját, eltörjük a
kezét, majd leszakítjuk az egész
fejét. Majd annyit mondunk: hoppá. Vagy
még annyit sem.
Mi pedig, akik nézzük, csak remélni
merjük, hogy annyi verbális inzultus,
értelmetlennek hitt félelem után
nem fog velünk is megtörténni. Vajon
mit tennék? Sikítanék?
Futnék? Visszaütnék? Vagy én
is csendben tűrnék, s könny folyna az
arcomon, mikor nyelvem a koszos cipőtalphoz
ér? Nem tudom.
Te mit tennél?