Helyi közélet

2009.03.10. 07:21

Megaláztatás az állomáson

<p><EM>Majd lassan felfogom, mit l&#225;tok. A l&#225;ny,<br /> aki kamer&#225;z, &#250;gy sikongat<br /> &#246;r&#246;m&#233;ben, mint egy kisl&#225;ny, aki<br /> &#250;j j&#225;t&#233;kot kapott, mik&#246;zben<br /> &#250;jabb &#246;tleteket dob a haveroknak, mivel is<br /> lehetne m&#233;g jobban megal&#225;zni a<br /> fi&#250;t.</EM></p>

Nem tudom, hogy kezdődött, de talán

nem is ez a lényeg. Nem tudom, ki mondott

először olyat, amit nem kellett volna. Nem

tudom, miért szoktunk hozzá már a

látványhoz. Nem tudom, kitől

várhatott volna segítséget az a

fiú, akit a zalaegerszegi

állomáson bántalmaztak.

melyen hosszú percekig pofozzák,

ütik, rugdossák a szerencsétlent,

nem is tűnik olyan vadnak az első percben.

Számtalanszor látjuk a

tévében. Ez is csak egy

képernyőn van. Nem velünk

történik, nem is a közelben, messze,

Zalamegyében.

Majd lassan felfogom, mit látok. A lány,

aki kameráz, úgy sikongat

örömében, mint egy

kislány, aki új játékot

kapott, miközben újabb ötleteket dob a

haveroknak, mivel is lehetne még jobban

gyötörni a fiút..

A fiú nem mozdul. A srácok pedig igazi

férfi módra, kettő az egy ellen

ütlegelik a lehajtott fejű, szólni nem

merő iskolást. Az arcába hajolnak,

onnan köpnek rá, majd

távolabbról.

Kipróbálják rajta a filmben

látott rúgásokat.

Letérdeltetik, hogy csókolja meg a

lábukat, majd nyalja meg cipőjük

talpát. Megteszi. Ráparancsolnak, hogy

feküdjön hasra. Megteszi. Majd tovább

ütik, szidják, kutyának nevezik.

Néha sír, néha nyög egyet a

fájdalomtól.

Egy fiú drámáját

nézem, egy traumát, melyen

talán a pszichiáterek hosszú

évek munkájáéval

képesek lesznek segíteni. Egy

életre megnyomorodott gyermeket, aki soha

többé nem mer majd a másik

szemébe nézni. Aki lassan elvonul a

világtól, s a tükörbe is csak

ritkán tekint, hiszen minden egyes alkalommal az

interneten szétküldött, mások

nyálától nedves arca jut majd

eszébe.

Emberi gonoszság volt a szó

legmélyebb és legszomorúbb

értelmében. Nagyra nőtt

óvodások borzalmas eszközökkel

felruházva támadtak egy

védtelenre. De már nem csak egymás

haját húzgálják. De

azért jó játék.

Levágjuk a haját, eltörjük a

kezét, majd leszakítjuk az egész

fejét. Majd annyit mondunk: hoppá. Vagy

még annyit sem.

Mi pedig, akik nézzük, csak remélni

merjük, hogy annyi verbális inzultus,

értelmetlennek hitt félelem után

nem fog velünk is megtörténni. Vajon

mit tennék? Sikítanék?

Futnék? Visszaütnék? Vagy én

is csendben tűrnék, s könny folyna az

arcomon, mikor nyelvem a koszos cipőtalphoz

ér? Nem tudom.

Te mit tennél?

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a haon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában