Képernyő – Futballoztunk

A „magyar egy”, sőt a „magyar kettő” is kiemelt közfeladatnak tekintette, hogy a kupaviadal minden mérkőzését „élőben” közvetítse. Volt, amikor szimultán dolgozott, s a szegény néző, mint Buridán szamara, ugyan, hát, most melyik illatos szénacsomó után kapkodjon? A szakmai minősítésről nem is beszélve. Jeles hozzáértők – ebben verhetetlenek vagyunk – adták a tanácsot előtte, szünetben, utána, s mi eközben olyan jól és kényelmesen érezhettük magunkat, mint ahogy a kívülálló boldogok szokták az érintetlenség habselyme alatt. Egészen lenyűgözött D. Tóth Kriszta is. Nyilván, hogy kedvet csináljon, hibátlanul mondta fel a „les” szabályait, s akár volt súgógép, akár nem, a nagy esemény mellett tüntetett. Leszámítva ezeket a gügye gesztusokat, az ember persze, hogy kíváncsi a futballra. S ha már kíváncsi, néhány dolgot tudomásul vesz. Azt például, hogy ma már szinte csak a gazdag klubok luxusa ez a valamikor oly populáris mutatvány. Mert, hogy magunkra mutassunk: a mi stadionjainkban ugyan hol kerülhetett volna sor egy ilyen tornára? Nemcsak mi, azok is le vannak gatyásodva. Igaz, ez lenne a legkisebbik baj. A nagyobbik, hogy nincsenek „gladiátorképző” intézményeink se. S anélkül nem megy. Ahhoz pénz kell. Körülbelül, hogy hasonlatot is mondjak, olyan ez, mint a nagy világcirkuszok és a falusi mutatványos bódék viszonya. Pedig nem biztos, hogy mindig az ékkővel díszített ponyvák alatt dolgoznak a legjobb zsonglőrök. S rosszkedvem nyarát épp ez okozza leginkább. Egyszerűen el vagyok képedve a mai futballfilozófiától. Ma már nem az a cél, hogy te játsszál, hanem, hogy a másik ne játsszék! S ennek az edzők mindent alárendelnek. A látvány szépségét, a küzdelem nemességét, a győzelem vagy vereség méltóságát. Hogy markolásszák és tépik a mezt, az olyan természetes, mint hogy tapadj rá a másikra, mintha te lennél az ügyeletes vérszívója. Van egy csatár, a többi meg hátul. S ha netán rúgnak egy gólt, olyan ízléstelen rituálét rendeznek, hogy a néző csak pironkodik.

Nos, Coubertinnel ellentétben: itt csak a győzelem a fontos. Nekik! Nekünk meg? A savanyú szőlő. Lágy kenyérrel. S hozzá a költészet Toldi-sóhaja: „hej, ha én is, én is, köztetek mehetnék…”

– Boda István –