„Nem vagyok művész, csak egy bohóc”

Kőhalmi Zoltánnal, a pályakezdő és rögtön pályaelhagyó építészmérnökkel arról is beszélgettünk, hogy a tévés fellépések kihatnak-e a mindennapokra.

Kőhalmi Zoltán: Eddig a szimpatikus srácok voltunk a Dumaszínházból, mostanra pedig elértük, hogy tévés bunkók lettünk, ráadásul ezért nagyon sokat dolgoztunk. Az biztos, hogy többen jönnek oda az utcán, többen ismernek meg, de vannak, akik elkezdtek magázni és művészurazni, holott szerintem nem vagyok művész, csak egy bohóc. Számomra az egész a hitelességről és szimpátiáról szól. Az az ember vagyok, aki kiáll és beszél, s a közönség eldönti, hogy vicces-e. Attól, hogy többen ismernek, én nem vagyok híres és fontos ember.

HAON: Az interneten százezerhez közeli nézettséget mutatnak az előadásaid videó- és hanganyagai. Mit tapasztalsz, ismeri már a közönség a Kőhalmi-stílust?

Kőhalmi Zoltán: Vannak emberek, akik jobban tudják a történeteimet, mint én. Vannak olyanok, akik emlékeztetnek évekkel ezelőtti poénjaimra, s elcsodálkozom, hogy tényleg, mondtam én is ilyet valamikor. Általában magamról és a környezetemről mesélek, és sokszor az előadás, a közönség lendülete dönti el, hogy mi kerül szóba.

HAON: Történeteidből lassan megismerjük az egész családodat. A feleséged hogy viseli ezt a nyilvánosságot?

Kőhalmi Zoltán: Hozzászoktak már, legelőször a szülőkkel kellett megküzdeni, majd utána a szűkebb családdal, de sosem volt belőle komoly probléma, az előadói szabadság körébe sorolják ezt, bár igazából sosem mondok olyat, ami ténylegesen bántó lenne, inkább kedves dolgokat próbálok előadni. Nekem fontos, hogy mindig arról beszéljek, ami körülöttem van. Ha kőfejtőben dolgoznék, akkor kőfejtős poénjaim lennének, ha Ferrarim lenne, és szoláriumba járnék, akkor ezekről mesélnék. Viszont, ha most ezeket mondanám el, senki nem hinne nekem, és nem nevetnének rajta.

– Sz. L.–