Tékozló ország

Már csak azért sem, mert erre a műsorra 0.00 órakor került sor, ami a mi tévés gyakorlatunkban igencsak meghitt időpontnak számít. Igazi, költőnek való menedékhely. Nem kell félni a telefonálók finomra hangolt „esemeseitől”, a riporteren kívül a csend és a magány bársonyával farkasszemezhet, s nyugodtan juthat arra a következtetésre: kutyába se veszik. Pedig nem akárki ez az ember. Életműve nyugodtan parolázhat a horatiusi összegzéssel: exegi monumentum aere perennius! Igaz, ha a jelen nem is, de az utókor úgyis oda fogja írni: ércnél maradandóbb. Kockázat nélkül mondhatom hát az irodalmi közhelyet: nagy költő Juhász Ferenc.Anyanyelvünk zseniális sámánja, tüneményes igrice. Kezében a ceruza, amivel rótta és rója egymás után a sorokat. Kódex-metszésű betűi már-már képzőművészeti igényűek, de hát a szárnyaló versekhez és az eposzi boltozatokhoz ilyenek illenek. Ma is ide és idáig hallom: énekelnek a biai legények, szól a rezi bordal, s délnek húzván zajonganak a fecskék, s tudom, hogy a babonák napján csütörtök a legnehezebb. Hogy milyen utat járt be a költő életének lassan nyolc évtizede alatt, arra nem ennek a röpke írás-sóhajnak kell válaszolnia. Ez csak legyen foglalata az örömnek, s annak, hogy tanúként láthatja: egy tékozló országban mit tehet a költő? Semmit! Csak vízióként villan belém: a slágerdalszerző a közszolgálatiban heteken keresztül nyűgözte le rajongóit szerzeményei diadalútjával, s ráadásként az ismétlés se maradt el az értékrend követelődző óhajának engedelmeskedve. Vigasz vagy magyarázat? A költészet más Naprendszer.

Juhász Ferenc magányosan él húszezer kötetnyi könyve között. Zsúfolt szobájában az elődök és a kortársak arcképei s az Új Írás-naptár, rajta az eltávozottak szellem-alakjai. Naponta jön-megy közöttük. Egy századnyi irodalomtörténet, s lassan már egyedül s annak a terhével – örömével? –, amibe a riport is besorolta: A legendák velünk élnek…

– Boda István –

Részletes tévéműsor a HAON-on