Életmentő asztaltársaság egy debreceni klubban

Az olykor szívszaggató, máskor derűs esetekből kaphattak ízelítőt azok, akik részt vettek a nemrégiben indult debreceni műsorsorozat, a Sokszemközt legutóbbi rendezvényén. Ezúttal többek között Papp-Kunkli Nóra tűzoltó hadnagy, a Hajdú-Bihar Megyei Katasztrófavédelmi Igazgatóság megyei szóvivője, Ménes Dávid, az Országos Mentőszolgálat Észak-Alföldi régiójának szóvivője, a Debreceni Mentőállomás vezetője és Gulyás Gábor mentőtiszt, a Debreceni Mentőalapítvány elnöke voltak Pálfi-Tóth Zoé műsorvezető vendégei.

Három különböző ember, két eltérő, mégis szorosan összekapcsolódó hivatás jeles képviselői. A sikerélmény a felhők fölé repíti őket, olykor azonban tehetetlenül nézik, ahogy az események kicsúsznak a kezeik közül. Ilyenkor nincs mit tenni, mint feldolgozni a kiheverhetetlennek tűnő megrázkódtatást, és tettre készen állni a következő alkalommal, mert egészen biztos, hogy hozzáértő segítségükre újra szükség lesz.

Kódolt bajtársiasság

Papp-Kunkli Nóra, a Hajdú-Bihar Megyei Katasztrófavédelmi Igazgatóság megyei szóvivője karrierje kezdetén még csak annyit tudott a lánglovagok munkájáról, amennyit fiús anyukaként szinte kötelezően elsajátított. Ma már profin tájékoztatja a nyilvánosságot az érdeklődésre számottevő katasztrófavédelmi esetekről, és körültekintően figyelmezteti a lakosságot a tűzvédelmi szabályokra, rájuk leselkedő veszélyekre. – Kommunikáció és médiatudomány szakon végeztem, ezért eredetileg a meghirdetett szóvivői pozíció miatt jelentkeztem a katasztrófavédelemhez, aztán egy év múlva magam is tűzoltó lettem. Nem gondoltam volna, hogy két gyermek mellett erre lehetőségem nyílik – fogalmazott.

Ezzel szemben Magyarország legnagyobb mentőállomásának vezetője már gyermekként magába szívta a szakma szeretetét. – Édesanyám adminisztrátor volt a városi irodánál és gondnok a Debreceni Mentőállomásnál. Az első percben megragadott a sziréna hangja, az állomás légköre, a bajtársi közösség – jelentette ki a mentős, aki vezetői fokozata ellenére a mai napig rendszeresen vonul esetekhez. – A munkámnak ezt a részét semmiképp sem szeretném feladni, ez az életem – szögezte le Ménes Dávid.

A sebesültek látványa Gulyás Gábor számára sem jelentett újdonságot, amikor az Országos Mentőszolgálat kötelékébe szegődött. – Az én édesanyám a Kenézy Gyula Kórház baleseti sebészetén dolgozott, elég sokat ültem ott gyerekkoromban – vette át a szót mosolyogva. – Ez a szakma nem csak arról szól, hogy szünet nélkül folyik a vér, az Hollywoodban van. Ugyanakkor volt olyan kolléga, aki rövid időn belül kénytelen volt távozni, mert olyasmiket látott, amiket nem szeretett volna, és nem csak a sérülésekre gondolok. 

Az életmentés csak egy része a hivatásunknak, emellett emberi sorsokkal is szembesülünk. Éhező gyerekeket, sanyarú körülmények között élő családokat látunk, akik helyzetükből fakadóan rengeteg egészségügyi problémával küzdenek

– fűzte hozzá a Debreceni Mentőalapítvány elnöke.

Ahogy haladt előre a beszélgetés, úgy egyre gyakrabban hangzott el a résztvevők szájából a bajtárs kifejezés. Közismert, hogy a mentősök, tűzoltók és rendőrök így nevezik kollégáikat, ami egyértelmű jele annak, hogy sokkal erősebb szálak fűzik őket egymáshoz, mint szimpla kollegialitás. Mégis honnan ered a szoros kötelék? – tette fel a kérdést a műsorvezető.

– Erre jó példa az, amit a május 23-i bánki tűzeset helyszínén tapasztalhattunk. Már az elején lehetett tudni, hogy komoly feladat lesz a lángok megfékezése, de alighogy odaértünk, megjelentek a szabadnapos tűzoltók egy zsugor kólával, ásványvízzel, meg egy doboz csokival, amit a saját pénzükön vásároltak a tűzzel harcoló kollégáiknak. Ebből is látszik, milyen összetartó a közösség, sokan a civil életben is szoros barátok, keresztszülei egymás gyerekének. Egy alkalommal leégett egy bajtárs háza, ekkor összefogtak: volt köztük olyan, aki eredetileg ács, ő vállalta a tető felújítását, aki a burkoláshoz értett, az abban segített – idézte fel Papp-Kunkli Nóra.

A társszervek egymás között ugyanilyen bajtársias alapon működnek. – Egy baleset helyszínén komplex munka folyik. A tűzoltók kiszabadítják a sérültet, miközben a helyszínen jelen lévő mentőket is óvják. Ezzel megteremtik a lehetőséget arra, hogy a sebesült ellátást kapjon. Van, hogy a tűzoltó tartja az infúziót, segít stabilizálni a sebesültet. Jól összeforrt csapatmunka jellemző ránk, és az benne az érdekes, hogy ha netán Szolnok megyéből érkezne tűzoltó egység, akkor velük is vakon együtt tudnánk működni. Talán kódolva van ez valahol – tette hozzá Ménes Dávid.

Túl kell lépni

Amikor a legmegrázóbb esetekről kérdezik, Ménes Dávid aláhúzza: – Mind a hárman szülők vagyunk. Ki merem jelenteni, hogy a gyerekeket érintő tragédiák, balesetek egy életre komoly lenyomatot képeznek a lelkünkben. Ezeket mindig nehezebb feldolgozni, még akkor is, ha sikeres volt a mentés. Számomra az is megrázó, amikor egy idős házaspár valamely tagját kell kórházba szállítanunk, és tudjuk, hogy nagyon nagy szerencse kell ahhoz, hogy újra hazamehessen. Megrendítő látni a másik fél könnyes szemében, hogy ezzel ő is tisztában van.

– Egy kislány arca a mai napig előttem van. Azt kérte tőlünk, hogy ne hagyjuk meghalni. Ha valaki pszichésen nem rendezett, akkor egy ilyen helyzettel nem tud megbirkózni. Mi ilyenkor sem „érünk rá” összeroppanni, mert a következő betegnek ugyanúgy szüksége lesz a tudásunkra – emlékezett vissza Gulyás Gábor. – A koronavírus-járvány alatt egyik alkalommal kivonultunk egy családhoz, és bár nekik fogalmuk sem volt, ki vagyok, én tudtam, hogy már a második embert viszem el onnan meghalni. A pandémia idején a tragédiák hatványozottan sújtottak minket. Rendkívül nyomott volt a hangulat, rengeteg halottat láttunk, olyanokat is, akik ha nem fertőződnek meg, még élhettek volna. Kortól függetlenül ragadta magával őket a halál a Covid miatt. Ezért haragszom azokra az emberekre, akik tagadják a járványt vagy annak jelentőségét – fejezte ki véleményét a mentőtiszt.

Ezen a ponton ködként lebegett a komor hangulat a hallgatóság sorai között, ezért Papp-Kunkli Nóra tűzoltó hadnagy megragadta az alkalmat, hogy felvidítsa a közönséget néhány humoros történettel – mert ilyen is bőven akad a mentésre szakosodott szervezetek életében. – Egy fiatal tűzoltó egyszer azt gondolta, úgy lesz a legjobb lehozni a fán rekedt macskát, hogy belerakja a kabátjába. Természetesen a macska szanaszét karmolta, mire leérkeztek. Nem akart megmenekülni az állat, jobb volt neki odafent. Előfordult olyan is, hogy mobil WC-ből kellett kiszabadítani egy embert, egy másik illető pedig maga akarta meggallyazni a fát, de végül beszorult két ág közé, ahonnan a tűzoltók segítségével szabadult. Egy másik sokszor emlegetett alkalommal egy bácsit kellett kimenteni egy munkagödörből. Mielőtt elhatározta, hogy ott fogja végezni a nagy dolgát, bizonyára kocsmában járt. Végül odáig fajult a helyzet, hogy mire kiérkeztek a tűzoltók, már nem volt rajta nadrág. Az egyik közelben élő kollégánk felesége végül kérésre hozott neki egy nadrágot, mégse úgy jöjjön ki a gödörből, hogy nincs felöltözve. Végül a bácsi balhézni kezdett, hogy neki nem jó az a nadrág. Hiába, van, amikor nem lehet segíteni – mondta derűsen.

Ménes Dávid biztosította a hallgatóságot, hogy a mentősöknek is számtalan vidám történet akad a tarsolyában. – Vannak olyan bajtársaink, akik 40-50 éve dolgoznak, az ő emlékeikkel meg lehetne tölteni a Révai lexikont. A vicces esetek mellett hasonlóan jó szívvel gondolunk azokra a sikeres újraélesztésekre is, amelyek után az érintettek személyesen mondanak nekünk köszönetet. Egyre nagyobb a mentők elismertsége, és a „köszönöm” egyre gyakrabban elhangzik – zárta szavait.

VTN