A mentőst az motiválja, ami a hétköznapi embert megrémiszti

Dr. Korcsmáros Ferenc, az Országos Mentőszolgálat Észak-alföldi Regionális Mentőszervezetének igazgatója volt nemrég a Napló vendége, akivel a mentők napja alkalmából beszélgettünk. Május 10-én ünnepelte hetvennegyedik születésnapját az Országos Mentőszolgálat, többek közt ezért szerettünk volna minél többet megtudni ezen hivatás örömeiről és kihívásairól. Ugyanezen a napon 135 éves lett Magyarország szervezett életmentése. 1887. május 10-én alakult meg Budapesten az Önkéntes Mentőegyesület Kresz Géza fővárosi kerületorvos kezdeményezésére. A mentés ügye 1948-ig a társadalmi egyesületek kezében maradt, akkor jött létre az Országos Mentőszolgálat, és a mentés állami feladattá vált. 

A regionális igazgató tősgyökeres debreceninek vallja magát, aki 23 éve van a szakmában. A ranglétra minden fokát megjárta, így kétségtelenül valós képet tár elénk a mentőzés világáról. – Az orvosi egyetem mellett ismerkedtem meg közelebbről a mentőszolgálat munkájával, annyira megfogott a rendszer, hogy a tanulmányaim mellett mentőápolói munkát láttam el. A diploma megszerzése után nem volt kérdés, minek szentelem az életem: a mentőszolgálathoz kerültem. Az elmúlt huszonhárom évben minden válfaját megismertem a sürgősségi ellátásnak, és bátran ki merem jelenteni: bármi tennivalóm is akadt, előszeretettel műveltem! – fogalmazott a Naplónak. 

A váratlanság szépsége 

A mentőzés szerelmese kiemelte, szerető családi háttér nélkül szinte lehetetlen lenne teljes mértékben helytállni a munkában. Felesége nemcsak ismeri, hanem ő maga is ezen a területen mozog, mentőtiszti feladatokat lát el. – A munkahelyünkön ismerkedtünk meg, ma már 17 éve vagyunk házasok, és elengedhetetlen megjegyezni: az elmúlt évek megterhelő munkáját biztos családi támogatás nélkül nem tudtam volna véghez vinni – mondta. 

Majd kérésünkre kifejtette, mi szükséges ahhoz, hogy valaki elköteleződjön az életmentés mellett. – Aki a mentőszolgálattal kapcsolatba kerül, azt nem pusztán a sziréna és a sárga autó dicsfénye vonzza. Csak azok tudnak igazi bajtárssá válni, akiknek igénye van a rendkívüli helyzetek megoldására, jó a helyzetfelismerése. Itt nem a megszokott orvos-beteg kapcsolatról van szó, teljesen más munkakörnyezetben dolgozunk. Tele van kihívásokkal, a váratlanság mindennapos, és ezek igénylik, hogy gyors reakciókészséggel legyünk megáldva. 

Minden egyes nap találkozunk és megküzdünk az életveszéllyel. Talán ez az, ami a hétköznapi embereket megrémiszti, minket ez motivál: a folytonos küzdelem!

Vonzó számunkra maga a mentőslét, a mentőszolgálat miliője, hogy nem egyedül kell harcba szállnunk. Csapatban dolgozunk, ahol egymás támaszai vagyunk. Legyen bármilyen kritikus is egy eset, soha nem maradunk magunkra, közösen átvészeljük a legszívbemarkolóbb pillanatokat is – jegyezte meg. 

Minden másodperc számít 

Aki egy kicsit is ismeri a mentősök világát, az tudja, vagy legalábbis hallotta már a bajtárs megszólítást. Kíváncsiak voltunk, honnan jön a „bajtárs” kifejezés. Mint megtudtuk, Orovetz Bélától ered, aki a Budapesti Önkéntes Mentőegyesület orvosa volt, kormánybiztosként ő volt az, aki 1948-ban megszervezte az Országos Mentőszolgálatot. – Tehát a kifejezés igencsak visszanyúlik az időben, de mind a mai napig használjuk, mert mi valóban bajtársak vagyunk – szögezte le Korcsmáros Ferenc. Ezek után „színfalak mögé” engedett minket, ugyanis megtudhattuk, mi történik abban az irodában, ahova befut egy hívás. Továbbá hogyan készülnek fel a mentősök, ha megtudják, milyen esethez kell vonulniuk. – Minden esetben, amikor megkapjuk az információt, milyen helyzethez kell sietnünk, azonnal élénk kommunikáció veszi kezdetét. Megpróbáljuk felvázolni, mi vár majd ránk, ennek tudatában megtesszük az előkészületeket. Itt gondolok akár a gyógyszerfelszívásra, ha olyan esettel találkozunk, ahol minden másodperc számít – hangsúlyozta. Hozzátette, a helyszínre érkezést követően van egy gyors helyzetfelismerés, majd vagy a mentőegység vezetője, vagy a kárhelyparancsnok adja az utasításokat. – Attól függetlenül, hogy van egy irányító, mindenkinek van önállósága, tudják a mentősök, milyen feladatokat kell ellátniuk, viszont elengedhetetlen, hogy legyen egy vezető – mondta. Mint megtudtuk, ha felszámoltak egy helyszínt, kárhelyet, utána a csapattagok átbeszélik a történéseket. Mi volt optimális, van-e olyan, amit esetleg másként csináltak volna. Korcsmáros Ferenc a beszélgetés alatt többször is hangsúlyozta, sosincs két ugyanolyan baleset, helyzet. Így nem lehet mindenre előre felszülni. – Pontosan ez a szakma szépsége: a váratlanság és a kiszámíthatatlanság. Viszonylag szűk eszközrendszerrel, diagnosztikai háttérrel dolgozunk. Ez motiválja a bajtársakat. Nincs sablon, séma, ami alapján dolgozunk – fűzte hozzá. 

Hit és kitartás 

A regionális vezető megjegyezte, az ő munkájuk soha nem válhat rutinossá, hiszen életekről beszélünk. Sosincs két egyforma kimenetel, viszont számos nehezen elfogadható, feldolgozható helyzettel találkoznak: bajtárs, rokon vagy kisgyermek szorul segítségre. – Néhány évvel ezelőtt egy középiskolás fiút élesztettünk újra Debrecenben. Egy tizenhat éves kamaszfiú életéért küzdöttünk, a fiammal egyidős, szóval mondanom sem kell, mit éreztem abban a pillanatban. Heroikus küzdelemmel járó újraélesztést éltünk át mindannyian, aminek sikeres kimenetele volt – fogalmazott a regionális igazgató, akinek már csak azért is emlékezetes az eset, mert a fiú családja körében, valamennyi idővel a történések után megjelent a debreceni mentőállomáson. – Leírhatatlan érzés volt, amikor a 16 éves fiú szülei köszönetet mondtak, szem nem maradt szárazon. Főleg úgy, hogy az ember maga is szülő, átélni egy ilyen pillanatot, még most is torokszorítóan szép érzés, ha rágondolok – emelte ki. Majd egy másik történést elevenített fel. Saját kollégájukért harcoltak, 50 percen keresztül várták, hogy megtörténjen a csoda, és végül a bajtársak nyerték a csatát. – Nem mindennapi eset, hogy a kollégánk élete rajtunk múlik. Nos, velünk ez is megtörtént. Az ő esetében sem adtuk fel, hiszen csodák mindig vannak. 

Addig, ameddig a legkisebb reményünk megvan: küzdünk!

– fűzte hozzá Korcsmáros Ferenc, miközben csillogtak a szemei. Elmondta, ha visszamehetne az időben, akkor is ezt a hivatást választaná, feleségével együtt egy életre elköteleződött a mentés, a mentőszolgálat felé. És nagyon úgy tűnik, a gyermekeiket is megfertőzték, nem lehetetlen, hogy ők is hasonló pályát fognak választani. 

Megkértük Korcsmáros Ferencet, üzenjen a jövő mentőseinek, aki gondolkodás nélkül a következőket mondta: legyen hitük, legyenek kitartóak! – Soha ne adják fel a küzdelmet a beteg érdekében, ugyanis ő abban a pillanatban csak bennünk bízhat. Ha mi lemondunk róla, senki más nem tud segíteni. Annál nagyobb megtiszteltetés, kincs, hogy valaki ránk bízza az életét, nem létezik. Ezt meg kell szolgálni. Soha nem szabad lemondani a másikról, hiszen az az ember csak a mi küzdeni akarásunkban bízhat – emelte ki. 

Ott vannak vízen, szárazföldön és levegőben

Az Országos Mentőszolgálat (OMSZ) hazánk legnagyobb mentő- és egészségügyi intézménye, mely több mint hetven éve látja el mentési és betegszállítási feladatait. A szervezett mentés előzményei a 19. század utolsó harmadára nyúlnak vissza – írja a mentok.hu oldal. Jogelődei az 1887-ben alapított Budapesti Önkéntes Mentő Egyesület (BÖME) és az első világháborút követően 1926-ban életre hívott, országos kiterjedésű mentőállomás-hálózatot üzemeltető Vármegyék és Városok Országos Mentő Egyesülete (VVOME) volt. A generációk által felhalmozott tudással és infrastrukturális háttérrel alapított új, országos hatáskörű intézmény, az OMSZ az elmúlt 134 év mentéstörténetének, fejlődésének letéteményese. Ennek egyik legbeszédesebb példája, hogy a mentés 1948. évi államosításakor a Mentőszolgálat személyi állományának és infrastruktúrájának több mint 90 százalékát a VVOME, orvos-szakmai hátterét és a fővárosi alapokat pedig a BÖME biztosította. Nemzeti mentőszolgálatunk a mentés centralizáltabb struktúrájával, hierarchikusan felépített szervezeti formájában fejlődött tovább. Ennek megfelelően működése is egyedülálló; induláskori mentőállomás-hálózatát több mint háromszorosára, személyi állományát hússzorosára, járműveinek számát hatszorosára növelte. 255 mentőállomással az alapításkori 76 mentőállomásból álló országos hálózat fejlődése változatos képet mutat. Az indulást követően, az 1960-as években dinamikus fejlődés vette kezdetét, mely az 1980-as évek végétől ismét felgyorsult. Napjainkban a Mentőszolgálat 255 mentőállomással rendelkezik; telepítésük koncepciója a mentőegységek riasztását követő 15 percen belüli helyszínre érkezés biztosítása, mely megegyezik az Európai Unió mentéssel kapcsolatos direktívájával. A mentőállomásokat a futó, tervezetten napi szolgálatot teljesítő gépkocsijaik, mentőegységeik szerint alakítják ki, így azok A, B és C kategóriákba sorolhatóak. A mentésirányítás elválaszthatatlan része a mentőmunkának. Az Országos Mentőszolgálat egységes szakmai elvek mentén 19 mentés­irányító csoportból országos lefedettségű híradástechnikai apparátusával irányítja a teljes gépjárműállományt. Mentőegységei 40 millió kilométert tesznek meg Magyarország útjain. Személyi állománya közel 8500 mentődolgozóból áll, mely évente több mint 1,2 millió mentőfeladatot teljesít. 

Az OMSZ gépjármű­állományának alakulása szervesen összefüggött az állomáshálózat fejlődésével. Az induló kocsipark 1948-ban 140, napjainkban mintegy ezer gépjárműből áll. Országos mentési és sürgős betegszállítási kötelezettségének megfelelve a teljes járműállományból a nap huszonnégy órájában 753 gépkocsi, mentőegység teljesíti szolgálatát. Az Országos Mentőszolgálat a földi mentés és annak irányítása mellett légimentést és sürgős légi betegszállítást is végez. Ennek szervezeti formáját az OMSZ 1958-ban alapította. A mentőhelikopterek megjelenéséig (1980) szekunder transzport formájában repülőgépekkel szállították a betegeket – írja a mentok.hu.

Nagy Emese