Porkoláb Ferenc népi iparművész: örülök, ha kiteszik a szűrömet

Porkoláb Ferenc Derecskén, földműves családba született, és felmenői példáját követve ragaszkodik a városához, soha nem hagyná el. Fiatalon kezdett el dolgozni a Szövetkezetben, majd mozis és a művelődési házban fűtő is volt, mára azonban a bihari tájegység szűrének készítéséről ismerik a nevét. Hogy milyen út vezetett a megszerzett szakmától a mai napig rajongásig szeretett hivatásig, arról otthonában beszélgettünk Ferenccel.

1979 óta foglalkozik a szűrrátétkészítéssel, szűr és egyéb használati tárgyak születnek a keze alatt. Munkáját az eltelt évtizedekben számos kitüntetéssel ismerték már el. Úgy véli, szerencsés volt, és ezt a szerencsét egy cigány asszony is megjósolta neki. Rendíthetetlenül hiszi, hogy a hármas szám kíséri végig az útját. Erre biztosíték neki például az, hogy 2014-ben egyszerre három rangos elismerést kapott meg: elnyerte a Népművészet Mestere; a Hagyományőrző; valamint a Derecske Városáért díjat. De a hármas szám mellett érvel, amikor elmondja, éppen ennyien vannak testvérek, és az is, hogy Hajdú-Biharban ő volt a harmincharmadik, aki elnyerte a Népművészet Mestere címet. Legutóbb tavaly novemberben Hajdú-Bihar Vármegye Önkormányzatától ünnepi testületi ülésen vehetett át Bocskai-díjat.

Fejből mintázva

Néhány tyúk kapirgált és egy kiakasztott szűr lógott az udvaron (most épp mutatóba, máskor szellőzés céljából) – ez fogadott bennünket. Néhány perc telt csak el, megnézhettük, hogy mutat a szűr a viselőjén. Ferenc magára öltött egy másik darabot, és a fejébe biggyesztette hozzá a darutollas kalapját is. Amikor a házba betértünk, emlékek tárháza tárult elénk; kitüntetések és újságcikkek mellett szeretett feleségének fotói. – Ő volt a segítségem, mindenben – jegyezte meg, s könnybe lábadt a szeme. Az emlékek mellett egy asztalnyi kész munka volt kiterítve, ahogy Ferenc mondja, ez most csak nekünk, hogy lássuk, mi mindenféle dologgal foglalatoskodik. Telefontartók, hűtőmágnesek, énekeskönyv-borítók, neszesszerek, tolltartók, ballagó tarisznyák, párnák, díszek, terítők egytől egyig szűrrátéttel pingálva.

Nemcsak megcsodálhattuk a kész darabokat, azt is megnézhettük, miként készülnek el. Kényelmesre berendezett dolgozósarokba ült le Ferenc, épp csend öleli körbe, máskor a rádió szól mellette. Bekapcsolta a sok évtizedet megélt Csepel 111-es varrógépet, és ahogy zakatolt a tű, járt a céltudatos kéz alatta. Fel-le; fordít; vissza; cikcakk. Ekképp alakult a cifra minta a vázolatlan anyagon. – Kész is – mondta, pedig nekünk ez a néhány pillanat arra sem volt elég, hogy felocsúdjunk a csodálatból. Nem baj, néztünk egy másik mintát is. Szakadt a cérna, – persze, hogy éppen most, amikor közönség is van – de ez sem jelentett gondot, játszi könnyedséggel fűzte újra. (A rutin, az rutin…)

Nem akart ezzel foglalkozni

Amikor minden levélkét, virágmotívumot, farkasfogat a helyére varrt, ollót ragadt és lenyeste a felesleges felületeket. Minden csattanással egyre élesebben rajzolódott ki előttünk a kép, és míg készült a munkadarab, addig megtudtuk, Ferenc ezt a tudást tulajdonképpen magának köszönheti.

– jegyezte meg. Tőle került ugyanis hozzá egy kidobni szánt régi Singer varrógép, ami aztán csak munkára csalogatta a kézművest. Nem rakta ki az ipartörténeti emléket, inkább haza vitte, megjavította és használni kezdte. – A nejem nem örült neki, mikor idehoztam. Mondom neki, hogy milyen ötletem van. Azt mondja, ó, inkább mennél kapálni, mint ezzel foglalkozni. Ha eljön az ideje, azt is meg fogom tenni – emlékezett vissza a kedves történetre.

Vásárolt filcet, és egy munkadarabot másolással próbált elkészíteni. Gyakorlás után, amikor úgy érezte, hogy alakul a keze alatt a dolog, elvitte a kész munkáit Debrecenbe, a Déri Múzeumba Szatmári Ibolya muzeológushoz – ahogy Ferenc fogalmaz, ennek a hímzőkultúrának ő volt a legnagyobb tudója. A szakember az egyetemi könyvtárba küldte, hogy tanulmányozza Györffy István: A cifraszűr című könyvét. Így is tett, kivesézte a kötetet, aztán a maga tudása szerint hozzáfogott a munkához. Mindennek már 44 éve. A sok gyakorlás után több munkát küldött el Budapestre a Népművészek Háziipari Szövetkezethez, mert szeretett volna ott tag lenni. A válasz helyett egy nagy doboz érkezett postán, melyben hatalmas futók és egy szöveg fogadta. A szövegben utasítás, mit mi szerint hímezzen az anyagra, és hogy fel van véve tagnak.

Nem csak szép, hasznos volt

Időközben végzett a darabbal, és felvette a korábban felvázolt szövetcsíkot. – Azt mondták erre valamikor, női munka – jegyezte meg, és néz felém mosollyal a szája szélében. Mint jó tanító, átadta a munkát, így kipróbálhattam magam. A vékonyra szabott fekete anyagra rozmaring és farkasfog került fehérrel, ezt nyeszetelhettem mutatós darabbá. – A varrás mellett kell vágni, picit keresztezze egymást a vágás, de a cérnát ne vágd el – kaptam az utasítást, és míg szorgos diák módjára dolgoztam, folytatta tovább a sztorizást, akkor éppen az ollóinak történetével. Aztán beszélt nekünk a szűr történetéről is, hogy tudjuk, a ma inkább csak csodált alkotásoknak egykor inkább haszna volt. 

Amikor elkészültem a munkával, büszkén mutattam fel, pedig nem kell sasszem ahhoz, hogy kiszúrjuk, honnan folytattam a népi iparművész mintáját. Akkor meg gyermeki öröm lett úrrá rajtam, mikor megtudtam, enyém lehet, ha már dolgoztam vele. (Könyvjelző lesz, gondoltam magamban, miközben próbáltam visszazökkenni a beszélgetésbe.)

Másik szobába mentünk át, ahol egy kalotaszegi félkész szűr lógott a szekrényre akasztva, mögötte többek közt a Kisjankó Bori hímzőpályázaton nyert matyóbabák, melyek majd a lányunokák örökségei lesznek. 

– nevetett fel Ferenc, miközben mutatja nekünk a félkész munkát. A népmesébe illő darabot elnézve nehéz elhinni, hogy valaha a parasztok, a cselédek viselete volt. Milyen jó is volna sokakon látni még ilyen csodát – gondoltam magamban, és Ferenc szavai megnyugtattak: addig fogom csinálni, amíg a kezem fel bírom emelni. 

BBI