„Ott álltam 45 évesen, és azt kérdeztem: Timi, tényleg csak ennyi lenne az életed?”

Keveseknek adatik meg, de nemrég megtudtam, mégis akad olyan ember Debrecenben, aki egyetlen tevékenységben talált meg szinte mindent, amit a legtöbben csak keresgélünk: hivatást, hobbit, szenvedélyt, őrületet és mániát. Csak így, egyben fogalmazható csak meg, amin Timi az elmúlt öt évben kizökkenthetetlenül és fáradhatatlanul dolgozik, amibe reggel belekezd, és csak este fejezi be. 

Maradandó gyerekkor 

Lassan öt és fél éve, hogy meglátta az első kavicsokból alkotott képet az interneten, és kijelentette: kavicsművész lesz. Azóta A kő lelke című kiállítása az egész országot bejárta, ő azonban ma is újabb és újabb kompozíciókat álmodik és valósít meg, és csak egy közös van bennük: mind egyetlen kővel kezdődik. Képzőművészeti múltja nincs, otthon, a maga örömére és szórakoztatására készített kisebb alkotásokat. Képet egyszer festett, de – ahogy fogalmaz – borzasztó volt, nem is erőltette utána.  

– Minden ilyen alkalom várakozással teli boldogság, a múltkor például lenéztem egy kőre, és visszanézett rám egy arc – osztja meg velem, miközben eszembe jut, hogy milyen jó néha kislánynak lenni. Én is láttam már a felhőben sárkányt, a vakolatban angyalt, az aszfalton szétfolyt olajban tökhintót. 

Gyerekkorában a fürdőszoba morzsás linóleumában meglátott egy szakállas férfit, pontosabban Kossuth Lajost, a szemével, az ingével, sőt, a ruházatának a gyűrődésével együtt. Képeket vesz észre a leomlott falakban, a fák erezetében, és a környezete gyakran követi is ezekben a felfedezésekben. Ugyanez a helyzet akkor is, amikor a kiállítását szemlélik. – Visszahozom az emberek gyerekkorát, azt a boldogságot, amivel egy páréves gyerek keres, felfedez, csodát lát – magyarázza Timi, közben azon tűnődöm, tisztában van-e azzal, hogy nemcsak kavics-, hanem követendő életművész is.

Nem kőbe vésett sors 

Timi legutóbb kocsmáros volt, de mivel a vendégeket inkább lebeszélte az ivásról, nem futott be komolyabb karriert a vendéglátóiparban. (Így még érthetőbb lehet, miért hívják sokan Teréz anyunak.) – Mindenhonnan kilógtam, csak a kövek mellől nem – összegzi, nekem meg eszembe jut, jó hallani néha, hogy valakinek ez még szempont, mérce, elvárás önmagától, hogy megtalálja, honnan nem lóg ki.  

Érzi a tárgyak múltját, hogy egyszer jobb soruk volt, így van a nagymamája varrógépével és a régi ruhásszekrénnyel is. Timinek nagyon sokat mesélt az anyukája, és ha séta közben csigát láttak, azt sem vitték haza, mert „a csigamama és a család várja otthon őt”. – Minden életnek értéke van, a póknak, a légynek és a hangyának – magyarázza az immár felnőttkorig érett szemléletet.  

– Nagyon boldog voltam, bár először nevettünk, mert azt hittem, hogy elesett – idézi fel, rá is kell kérdeznem, viccesebb-e az élet egy hivatásos nevettető oldalán. Nem élnek nagy társasági életet, a leggyakrabban együtt, kettesben nevetnek. A humor és a kapcsolata lendítette át Timit a szülei elvesztésén, vőlegényét pedig jó kedélyű embernek tartja, aki nemcsak a színpadon, hanem a magán­életében is vicces. Természetesen együtt járnak követ gyűjteni, de Timinek néha az is elég, ha Bruti zsebre dugott kézzel ácsorog csak a hegyoldalon, míg ő megtalálja a megfelelő kavicsokat.

Ahol csak mögé állnak be 

Timi két dolgot nem tud elviselni. Az egyik az alkoholizmus (a mátyós, kóválygó emberrel nem lehet értelmes dolgokról beszélni, emellett nem is megbízhatóak). Nem viseli el a hazugságot sem, (bármennyire is fáj, az igazságot várja el mindenkitől). 

Próbálták, de nem tudták befogni – mondja, de úgy érzi, nem is tenné boldoggá a monotonitás, a kötöttségek. Ezen már nem is kell gondolkodnia, mert olyan útra lépett, ahol csak mögé állnak be az emberek, olyan viszont nincs, aki őt akarná irányítani.  

– Elveszett embernek éreztem magam, ott álltam 45 évesen, hogy Timi, ennyi lenne az életed? Mindig mindenről máshogy gondolkodtam, mást láttam, mint a körülöttem lévők, kilógtam a sorból, a kullancsot a baráti kiránduláson nem a tűzbe dobtam, hanem át a kerítésen, és senki nem értett meg – mutatja a saját múltjának kavicsaiból összerendezett önarcképet. Azt mondja, ha húsz vagy harminc évvel ezelőtti önmagának üzenhetne, az feltétlenül úgy szólna: Hajolj le, vedd fel az első kövedet a földről, és láss bele valamit.

Megáll az idő  

Gyorsan eltelt a reggeli kávézásnak indult közös egy óránk. Timi, ahogy beviharzott, ugyanolyan sebesen illant is el a szerda dél­előttömből, miközben egy sajtóeseményre sietve bevillant: olyan, mintha direkt állítaná meg, vagy legalábbis lassítaná le, amennyire lehet, az időt. A megfelelő kavicsot nem lehet időre megtalálni, ahogy adott dátumra megálmodni a kompozíciót sem. Az egész világa annyira időtlen, életszakaszok, így társadalmi elvárások és kötelező mérföldkövek nélküli. 

Szakál Adrienn