A magyar erdők védelmében

Ha nyitott szemmel járunk kis hazánkban, szinte úton-útfélen látunk elhanyagolt, ápolatlan, túl sűrű vagy kiritkult, felnyurgult, csúcsszáradt, már csak tűzifának is alig jó erdőket és fasorokat. (Főleg a magántulajdonú erdőkben.)

Tanulmányaim során az erdőművelés, erdőhasználat és erdőtervezés tantárgyaink legsarkalatosabb alaptétele volt az a bizonyos H=N, amely azt jelenti, hogy a hozadéknak egyenlőnek, de leginkább kisebbnek kell lenni a növedéknél. Ezt az aranyszabályt a szakmai gyakorlat többszörösen is betartja, mert erdeinkből jóval kevesebb az éves kitermelés, mint a növedék. A statisztikai számok nem hazudnak. 

Erdeinkben ezenkívül sok-sok ezer hektárt jelöltek ki természetvédelmi vagy tájvédelmi címen jóformán érinthetetlen, művelés alól kivont területnek. (Jó magyar szokás szerint itt is átestünk a ló túlsó oldalára.) 

A kormány javaslatának hatására és eredményeképpen azonnal elkezdtek a leghangosabb mikrofonba kiabálni a botcsinálta amatőr „méregzöldek” és „setétzöldek”, továbbá jó néhány, az utóbbi 10-15 évben az ismeretlenségből katapultált, mindenhez, azaz semmihez sem értő „politikusok”, erdeinket az erdészektől féltve a legjobban. Ezek a nagy erdővédők sok minden, lényeges dolgot nem vesznek észre, többek között azt, hogy a közelmúltban, de napjainkban is, fatolvaj maffiák ipari mennyiségben, főleg hegyvidéki erdeinkben nagyüzemi szinten és mennyiségben egész hegyoldalakat tarvágásban részesítenek, gyakran a tulajdonos asszisztálásával is. Mégpedig leggyakrabban a magánerdőkben. 

Néhai dr. Rakonczai Zoltán erdőmérnök, aki a hetvenes, nyolcvanas években, csaknem két évtizedig volt az akkori Természetvédelmi Hivatal elnöke, nagyon találó és elhivatott mondása jellemezte az erdők állapotát: „A kárpótlás a magyar erdők második Trianonja!” 

Domokos Gergely nyugdíjas erdész, Ebes