A félszemű debreceni festő számára terápia az alkotás

Mártha Balázs évek óta alkot, festményei rengeteg embert magukkal ragadnak. Eleinte tájképeket festett, de ma már leginkább különleges, történelmi autók megörökítésével foglalkozik szabadidejében. A Debrecenben élő férfi a saját kis festőműhelyében látott vendégül bennünket, ahol nemcsak az alkotási folyamatokba avatott be, hanem saját élettörténetét is megosztotta velünk. Balázs életét ugyanis egy betegség és az egyik szemének az elvesztése alapjaiban változtatta meg.

Természetképektől az autókig

– Gyerekkorom óta rajzolok, már az óvodában és az iskolában is állatokat, illetve dinoszauruszokat alkottam ceruzával, majd felnőttként kipróbáltam az olajfestéket. Az első kép, amit csináltam, az katasztrófa lett, egy madarász barátomnak készítettem, de nem tetszett neki, kiröhögött – jegyezte meg mosolyogva, hiszen ez volt az a pillanat, amikor eldöntötte, nem fogja feladni, megmutatja, sokkal többet is elérhet, ha akar. Hozzátette azért, hogy olajfestékkel elég nehéz megtanulni festeni. Mint mondta, soha nem járt rajzszakkörökre és 2000, 2001 környékén még az internetre sem tudott hagyatkozni, így kísérletezni kezdett, folyamatosan gyakorolt, ezért egyre jobban ment az alkotási folyamat.

Senki nem segített neki, maga tapasztalta ki, hogy melyik festék vagy melyik ecset a legjobb, de folyamatosan tanulta a színek keverését, valamint a technikákat is.

– Különböző szakszavakat mai napig nem tudok, egyes termékek nevét sem, csak megveszem azt, amire úgy gondolom, szükségem lehet. Természetképekkel kezdődött az egész, rengeteget festettem édesapám vadász ismerőseinek, de mikor már nem találtam benne kihívást, elveszett a varázsa. Viszont az autókat nagyon régóta szeretem, ezért megpróbáltam azokat megfesteni, bonyolultabb, mint egy erdőt vagy állatot vászonra vinni, jóval több és hosszabb tervezést igényel.

Mikor berobbantak a közösségi oldalak, akkor láttam külföldi művészek munkáit, és megvilágosodtak előttem a dolgok, tudtam, hogy érdemes lenne kocsik megfestésével foglalkozni.

Az autók mellett természetesen az autósportokat is szeretem, sőt versenygokartozni is szoktam, imádok vezetni, a klasszikus és szép autók meg különösen megragadnak, ihletet adnak, egyszerűen megunhatatlanok – jelentette ki átszellemülve. Elárulta, változó, hogy naponta mennyit foglalkozik egy-egy képpel, előfordul, hogy egy-két órát ül csak a vászon előtt, de olyan is volt már, hogy hajnalig munkálkodott a festőszobájában egy-egy alkotáson. Hozzátette, a festményeinek a támpontjait fényképek adják, olykor tíz fotó részleteiből dolgozik, ezáltal egy olyan egyedi képet tud festeni, amely sehol máshol nem jön szembe az emberrel.

A betegség megváltoztatta az életét

Mint megtudtuk, a festés iránti igazi szeretete nem sokkal azelőtt kezdődött, hogy egy daganat miatt elveszítette a fél szemét.

Kifejtette, a műtét után teljesen máshogy látta a dolgokat, ugyanis fél szemmel az ember nem lát három dimenzióban, így kellett neki idő ahhoz, hogy megszokja, mit hogyan kell csinálnia.

– Elképesztő az emberi szervezet, hiszen tud kompenzálni és fél év, egy év után hozzászokott az agyam a megváltozott körülményekhez. Mondjuk még most is előfordul, hogy az ecset mellé nyúlok, de már messzemenően nem olyan a helyzet, mint a műtétem után volt. Akkor az egyik legnagyobb félelmem még az volt, hogy soha többet nem vezethetek majd, pedig az az egyik lételemem. Szerencsére mai napig sincs vele gondom, hiszen a jogosítványomat megtarthattam, vezethetek.

Balázs elárulta, hogy a daganata előtt az egészségével soha nem volt problémája, és sajnos a diagnózist is későn állították fel, mivel eleinte polipra vagy arcüreggyulladásra gyanakodtak.

– Végül elég későn derült ki, hogy mi bajom: a ráknak egy olyan ritka fajtája támadta meg a szervezetemet, amelyet a világon mindössze egy amerikai és egy német orvos műtött. Mire eljutottunk a diagnózisig, addigra már jó néhány operáción átestem, folyamatosan dugult az orrom, fájt az arcüregem, olyan érzés volt, mintha szétrobbanna a fejem, a végén már minden lépésnél éles fájdalom hasított belé. Itt, a Kenézyben annyit tudtak tenni, hogy a csontból vágtak le egy réteget, majd Budapesten sugárkezelést kaptam, végül dr. Kásler Miklós mondta azt, hogy itthon sajnos nem tudnak mit tenni, csak külföldön segíthetnek, így jutottunk el Németországba, ahol egy 17 órás műtéten estem át. Természetesen ezek után számos korrekció következett, 2007-től 2010-ig tartott ez az egész folyamat, hosszú hónapokat töltöttem kórházban, járni is újra meg kellett tanulnom, többször is – vázolta fel a történteket.

Hozzátette, nem fordult meg a fejében az, hogy feladja, mivel szerelmes volt, a feleségét ugyanis nem sokkal a betegsége előtt ismerte meg, így óriási motivációja volt, a festészet pedig igazi terápia volt számára.

Az alkotói válság fogalmát nem ismeri

Balázs azóta számtalan művet készített, legnagyobb alkotása akkora volt, hogy egy szoba teljes falát elfoglalta. Mint mondta, ahhoz komoly előkészületek kellettek, a vásznat külön rendelésre készítették, a keretet pedig egy asztalos csinálta meg hozzá, mert készen ekkorát nem árultak. Szeret kísérletezni, amit csak lehet, azt megpróbálja megcsinálni, ha pedig át akar szellemülni, akkor meghallgat egy, az adott korhoz kapcsolódó zenét, vagy megnéz egy autóversenyzéssel kapcsolatos filmet, mert azáltal rá tud hangolódni a kép tematikájára. – A régi idők autói fognak meg, igazi öröm azokat a formákat, idomokat festeni, az új autók letisztult világa nem tetszik, nincs bennük kihívás, ráadásul nincs olyan történelmük sem, mint egy hatvanas évekbeli amerikai autónak. A Forma 1 világa is meg szokott ihletni, de abból is a régi négykerekűek fogják meg– összegezte.

Elárulta, a képeit már több kiállításon is meg tudta mutatni, szerencsére nagy volt az érdeklődés irántuk, sokan megnézték őket.

Végezetül azt is kifejtette, nem szokott alkotói válságba kerülni, nevetve azt is megjegyezte, magát a fogalmat sem ismeri, imád ezzel foglalkozni és csak olyankor fest, mikor tényleg van kedve hozzá, hiszen az embernek éppen azért vannak hobbijai, hogy akkor űzze őket, amikor jól érzi magát közben és nem nyűg vagy teher a számára. – A saját munkáimmal szemben amúgy nagyon kritikus vagyok, az őszinte visszajelzéseket pedig leginkább édesapám adja, hiszen sokszor bejön, és csak annyit mond, jó lett, de miért így csináltam meg ezt vagy azt a részletet. Igazából, szeretem a kritikát, hiszen ha csak megdicsérnek, azt mondják jó lett az alkotásom, azzal nem vagyok előrébb, mert úgy nem fogok tudni tovább fejlődni – zárta a beszélgetést.

BR