A humor összehozza az embereket – és még kifogásnak is remek

Melyik a legfájdalmasabb sportág? – A véraláfutás. Nem nevetett? Talán nem véletlen. Veleszületett, tanult, és ízléshez, intellektushoz kötött a humorérzékünk. Így tehát van, aki felnyögött e rémes szóvicctől, van, aki el sem mosolyodott, és szinte biztosan van, aki ezeket a sorokat olvasva is nevet még a nem túl bonyolult tréfán. A Hajdú-bihari Napló Tisljár Roland pszichológussal készített cikkében arra kereste a választ, vajon honnan ered az emberek humorérzéke, mi lehet rá hatással, és milyen hasznos tulajdonságai vannak életünk során egy jó humorérzék meglétének.

A humor szintje

A pszichológus elsőként azt fejtette ki lapunknak, mitől függ, hogy valaki vicces, vagy sem. – Van egy veleszületett hajlandóság a humorérzékre, de a korai környezet, a szocializáció hatása is jelentős. Akár ikrek esetében is lehet különbség abban, ki hogyan humorizál. Mit jutalmaz, milyen szociális előnyt (örömérzet, kötődés erősítése a szülőkkel) eredményez, ha viccelni próbálunk? A gyerekek elkezdik próbálgatni ezt, ki jobban, ki kevésbé. Akinek a családi környezete támogatóan fogadja, az bátrabban viccelődik majd – mondta Tisljár Roland.

A szakember szerint a humorérzék megléte hasonló a nyelvérzékéhez. Ha valakinek megadatott, könnyen tanul nyelveket, és fog is tanulni valószínűleg, mert nem okoz neki nehézséget az elsajátítása, élvezi azt. Nagyjából így van ez a humornál is: adott a fogékonyság, és ha működik a közegünkben, használni fogjuk, mint bármi mást, amit folyamatosan gyakorlunk.

Másrészt az intelligenciával, műveltséggel kifinomultabbá válhat a humorunk. Szemléltetésképpen az elsős tankönyvek, a nyolcadikos tankönyvek egy-egy adott szintet képviselnek, ahogy az egyetemi könyveink is. Ha valaki használja, gyakorolja, jól fogja tudni csinálni a viccelődést, de csak addig a szintig, amíg „ellát”. – A gyermekek a fejlődésük során mindig mást látnak humorosnak. Azzal humorizálnak, amit épp akkor tanultak meg, ami számukra relatíve új. Nem is feltétlen vicces a „látom az arcot-nem látom az arcot” bújócska, vagy később a plüssállatok mókás átnevezése. Ez a tárgyállandóság azonban foglalkoztatja őket. Később valaki megáll egy bizonyos szinten, az intellektuális fejlődésben elér egy pontig, azon túl pedig nem nagyon tud viccelni – foglalta össze a pszichológus, hozzátéve,

mindig azon a területen viccel jól valaki, ahol otthonosan mozog. Aki kifinomultabban humorizál például, már nem is tud jó lenni az egyszerű, durva poénokban, mert egy szintet átlépve nem lő a szint alá többet.

Kétélű fegyver

Bár gyakorlatilag a „minél többet olvasunk, annál olvasottabbá válunk” analógiára épül a humorérzékünk, a szakember szerint érdemes megfontolni, mit is adhat nekünk ez a fajta fejlődés: – Költséges, időbe kerül, relatíve kockázatos a másokkal való humorizálás. Tehát akkor éri meg, ha sok hasznunk származik egy viccből. Jól reagál a család, mosolyognak a szülők, elnéznek nekem bármit. Ilyenkor a humorérzék egyfajta megküzdési formává (coping mechanism) válik – emelte ki Tisljár Roland, megjegyezve, valaki a későbbiekben ezt továbbhasználja. – Vizsgálataink szerint akik minden olyan helyzetre humorral reagálnak, amiben bármifajta önfeltárás, szociális kockázat van, azok számára álarcként, maszkként működik a humorérzék. Ilyenkor az önmegmutatás kockázata kompenzálódik a pozitívan értékelt jelleggel, a humorral. Jól reagálnak rá, jól érzik magukat az emberek a viccelő társaságában, úgy érzi, minden rendben van. 

Közelebb engedni valakit, a valódi intimitást elérni azonban ezzel az attitűddel rendkívül nehéz, a humor egy bizonyos szinten ugyanis már kontraproduktívvá válik.
 

A humor kifogásként is remekül működik Már gyermekkorban megtanuljuk, hogy kétélű fegyver. Sőt, tesztelni is tudjuk a másikat általa, hiszen, ha valamire nem reagál jól, csak azt mondjuk: vicceltem! Te nem érted a viccet! Ennek a hozzáállásnak van egy kulturálisan beágyazott elfogadottsága, így nehéz beleállni a másik részéről. „A jófej az, aki érti a viccet…” A szociális kockázatvállalás azonban máshogy működik annál, aki sokat használja. Úgy mutatja meg magát, hogy valójában rejtőzködik. Ennek akár önbizalom-, önbecsüléshiány is lehet a hátterében, ha fél a retorziótól, nem biztos abban, hogy jól csinálja-e a feladatot, arany középútnak tűnhet a viccelődés – fejtette ki.

De vajon miért szereti valaki az olyan szélsőségeket, mint a szóvicc, vagy az úgynevezett fekete humor? – Attól függ, intellektuálisan mi stimulálja az illetőt. A szóviccekben a nyelvi humor, az eltérő jelentéskeretek tetszenek neki. Az okoz neki élvezetet, hogy egyik keretében normális, másik keretében vicces jelentésű a szó. A fekete humor ellenben inkább egy elhárítási forma, megküzdési mechanizmus: amiről humorizálunk, lehet, nem is tudatosan, de pszichésen foglalkoztat bennünket (például a halál kérdése, valaki elvesztése, a lét végessége stb.).

Ez egy hasonló folyamat, mint az, hogy valaki miért szeret inkább horrorfilmet nézni, míg más vígjátékokat. Egy nagyon őszinte visszaköszönése annak, milyen is valójában valaki, mire rezonál, akár tudat alatt is. Egyfajta kivetülése a tudattalan igényeknek

 – mondta a szakember.

Kohéziós erő

A pszichológus arra is kitért, miért van, hogy valaki érti a viccet, de nem tudja gyakorolni a humorizálást igazán. – Ahhoz, hogy reagálni tudjak, érteni kell a humort. Aki nevettetni akar, szociális elismertségre hajt, dominanciára, aki érti, az öröm megszerzésére, bizalom kivívására használja azt, hogy érti a viccet. Főleg, ha a család anno ezért jutalmazta, nem a viccelődésért.

Ha például apa vicces volt, a kislányai nem feltétlenül akartak felnőve humorizálni, viszont remekül értették a poénokat, mert ezt jutalmazta az édesapjuk gyermekkorukban – emelte ki, hozzátéve, leggyakrabban a férfiak aktívak humorizálóként, míg a nők, mint reaktív fogadók élik meg a vicceket. Egy biztos, a humor nemcsak örömforrás, de remek ismerkedési, bizalmi alapot is adhat. – A doktori kutatásaim során vizsgáltuk, hogy a humorban is létezik homogámia. Annak a viccein nevetek, akinek nagyjából hasonló a humora az enyémhez. Akiknek nem hasonlít, annak vagy nem értem a humorát, vagy gyengének tartom a vicceit – áll hozzá sok ember a problémához. Pedig ez a párválasztási preferenciákban hangsúlyos lehet, sőt, egyfajta közös érdeklődési kör bizonyítéka is.

A szociálisan kívánatos dolgokat hajlamosak vagyunk úgy látni, hogy az a szint a jó, amivel mi rendelkezünk. Csináltak anno egy vizsgálatot, melyben megkérdezték az embereket, milyen a humorérzékük: átlagos, átlag alatti, vagy átlag feletti.

Több száz emberből az emberek 92 százaléka azt válaszolta, átlag feletti. Ez azt mutatja, hogy a humorérzék kívánatos jelleg. Más dolgokat lehet, hogy bevallana magáról, de azt senki nem mondaná szívesen, hogy nincs humorérzéke, annyira népszerű, szociálisan előnyös jegy

– hangsúlyozta.

– A hasonló humorérzék kohéziós erő, bizalmat kelt a másikban, és költséghatékony. Amikor azt beszélik meg ugyanis, hogy milyen könyveket, filmeket szeretnek, egy intellektuális folyamat megy végbe. A humorra azonban egy intenzív érzelmi válasz érkezik, ami sokkal jobban, és szinte azonnal összehozza az ismeretlen embereket. „Felszabadult vagyok a társaságában, jól érzem magamat vele, keresem majd a társaságát” – ezt érzik az emberek. A humor tehát egy szuperhatékony szinkronizációs eszköz – foglalta össze Tisljár Roland.

Péter Szabolcs