Debrecen hírei

2018.05.14. 07:50

Száz év magány: összművészeti sűrítés a színpadon

Debrecen - Az idő mintha helyben járna, s körkörösségével minden további családtag sorsát a magányra ítéli.

Debrecen - Az idő mintha helyben járna, s körkörösségével minden további családtag sorsát a magányra ítéli.

Vajon hogyan lehet több száz oldalt és száz év történetét, azaz a latin-amerikai irodalmat a világ kulturális köztudatába integráló Gabriel García Márquez kolumbiai író Száz év magány című regényét egy egyórás színházi előadásba belesűríteni? – tettem fel a kérdést, amikor az idei Debreceni Tavaszi Fesztivál keretében, valamint a Tánc Világnapja tiszteletére a Kölcsey Központban tartandó vendégjáték megtekintésére készültem. Nos, a Budapest Táncszínháznak, a Nemzeti Táncszínháznak, valamint Kerekes Éva és Gálffi László színművészeknek a regénnyel azonos című előadása minden ezzel kapcsolatos kételyemet eloszlatta.

A színművészek előadásának köszönhetően a regényből vett prózai részleteket, a táncosok jóvoltából pedig művészi testbeszédet, azaz táncot ötvöző egyfelvonásos produkció közben azt éreztem, hogy „újraolvasom” a regényt. Mégpedig úgy, hogy a magam előtt látott sorok között is képes vagyok újabb és újabb, a verbális befogadást tovább mélyítő, vagy az olvasás során akár fel sem fedezett összefüggésekre is felfigyelni. Hiszen a regény szerzőjének tulajdonított mágikus realizmus műfajának „mágikus” jellegét a táncosok rituális, alázatos és pontos mozdulatai közvetítették felém, míg a hiedelmek, babonák, jóslatok félelmet ébresztő, egy egész család sorsát sok-sok nemzedéken át meghatározó mivoltát a színészek játéka, verbális és nonverbális kommunikációja.

Kiváló dramaturgi munka

Vécsei Anna dramaturg épp annyi mondatot válogatott össze, és azokat a szövegrészleteket ragadta ki Márquez monumentális regényéből, amelyek elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy az irodalmi alkotás legfőbb tartalmi elemei „leszűrődjenek” a színpadról. Az eredeti lakóhelyről való száműzetést, annak okát, a Macondo faluba letelepedést, a család férfi- és nőtagjainak egymáséit ismétlő sorsát, a boldogtalan, egymást szeretni képtelen családtagok elmagányosodását, a természeti erők mindennapokat befolyásolni képes mivoltát „olvashatjuk ezáltal újra”. S főként, a mindezek alapjául szolgáló, félelmetes, „kizökkent” időt, azaz a lineáris idővezetést meghazudtoló és lehetetlenné tévő körkörös időszemlélet macondói uralmát.

Mindezek elmeséléséhez pedig Kerekes Éva nem is testesíthetne meg mást, mint a Buendía család ősanyját, Ursulát. Ő sokáig azért nem engedi magához közel hites urát, Jose Arcadio B-t, hogy a vérfertőzésből származó kapcsolatuk miatt – hiszen unokatestvérek – a rájuk mért végzet ne teljesedhessék be, azaz ne születhessen malacfarkú utóduk. A vérfertőzésükön gúnyolódó Prudencio halála után kialakult helyzetet, mely szerint a fiatalember minden éjjel visszajár hozzájuk kísérteni, viszont már az ősapa, a Gálffi László alakította Arcadio tárja elénk. Épp „ezektől az éjszakai látogatásoktól” tartva veszi rá feleségét, hogy hagyják el eredeti lakhelyüket és találjanak új otthont maguknak, s a hiedelem ellenére mégse malacfarokkal született első fiuknak, Aurelianónak.

A tánc itt nem csak háttér

A sűrített, mégis minden lényeges tartalmi elemet magába foglaló prózai részek mellett, alatt és közben a Budapest Táncszínház ifjú növendékei járják a maguk rituális táncait. A szívszorító latin-amerikai zene ritmusára a természeti elemek varázslatos, egyben félelmetes hatását érzékeltetik a körkörös mozdulataikkal például akkor, amikor a családra lesújt a végzet, vagy akkor, amikor a „szelek szárnyán” a Buendíáknak költözniük kell. Az elköltözés gyönyörű mozdulatokon átívelő érzékeltetéséhez Klimó Péter díszlet- és jelmeztervezőnek köszönhetően egy kiváló díszletelem is a segítségükre van: a család mindenkori otthonát egy kéménnyel ellátott, elöl nyitott doboz szimbolizálja, amelynek arrébb tolásával Macondo falu létrehozását is megtörténtnek vesszük. A minden további családtag előtt mindig nyitott házban pedig ismét Ursula és Arcadio számolnak be a történtekről.

Veszélyes idő

A további események közvetítése során a kiváló koreográfiának, s azt létrehozó Földi Bélának köszönhetően a regény egyik legfontosabb összetevője is az eredeti mű mondanivalójához hűen tárul elénk. Mert ugyan Márquez halhatatlan klasszikusában Ursula fedezi fel azt, hogy az idő mintha helyben járna, s körkörösségével mindig minden további családtag sorsát a boldogtalan szerelemre, a válásra, a magányra, majd pedig nemtelen pusztulásra ítéli, az asszony annyira megijed felfedezésétől, hogy ettől kezdve folyamatosan a különbségeket keresi egymásra rendkívül hasonlító, szinte azonos nevű utódaiban, illetve a velük való történésekben.

Az pedig, aki szembe mer nézni az idővel, nem más, mint Arcadio. Sőt, ő az, aki ez irányú tapasztalásait meg is osztja a feleségével és a leszármazottaival. A Száz év magány című táncszínházi produkcióban ez a kétféle, idővel kapcsolatos magatartás is gyönyörűen tükröződik, ám ennek érzékeltetéséhez ismét szükség van a fiatal táncosokra is. Akik ettől kezdve nemcsak egy, a természeti erőket megidéző törzs tagjaiként tűnnek elő, hanem ők fogják az ősapa és ősanya gyermekeit is megjeleníteni a színpadon.

Táncba zárt magány

A táncosok termékenységi rítusai, az esküvőt, a házastársi örömöket, majd boldogtalanságot tükröző duettjei, az elmagányosodástól tartó kétségbeesett mozdulatai támasztják alá mindazokat a történéseket, amelyeket Ursula mond el. Például a fiai ugyanolyan formában zajló, Pilar Ternera „elkövette” férfivá avatásáról, a lányok ugyanazon cigányember, Melchiades oktatta, épp ezért egyforma tánctudásáról, az egyként szeretni képtelen családtagok boldogtalanságáról, a menyei egyformán bekövetkező haláláról. Miközben folyamatosan azt lesi, hogy hol, kinél szűnik meg végre a vissza-visszatérő sors, s kinél fordul más irányba az élet. Azaz szimbolikusan, de a színpadon nagyon is erős hatást gyakorolva: ki az, aki végre másképp lép be a macondói kéményes házba. Vagy ki az, aki végre be se lép oda, elkerülendő a rá váró sorscsapásokat.

Ezzel szemben Arcadio, aki egyszer csak a regény egyik központi alakjaként, az ős­szülők elsőszülött fiaként, Aureliano B. ezredesként tér vissza a színpadra Gálffi személyében, épp az idő körkörös jellege miatt semmiféle pozitív változásban nem hisz. Ő az, aki belátja, hogy minden nap ugyanolyan, azaz minden nap hétfő van, hiszen „elromlott az idő gépezete”. Ő épp ezért nem csodálkozik rajta, hogy mindig ugyanabba a szobába lép be, vagy azon, hogy az eső négy éven keresztül esik Macondóban, amit a színpadon, szintén magával ragadó módon, a fiatal táncosokra s egyben utódokra hulló virágszirmok szimbolizálnak. Vagy, hogy ő harminckét ugyanolyan felkelést szervezett, amelyek során harminckétszer ugyanúgy szenvedett vereséget, s hogy tizenhét asszonytól tizenhét fia született, akiket azután, hogy Ursula befogadja, majd útjukra engedi őket, ugyanúgy, ugyanolyan módszerrel egyetlen éjszaka alatt végeznek ki.

Kétféleséget tükröző vég

Az előadás mindezen felsoroltak mellett azért is csúcsteljesítménye az összművészeti sűrítésnek, mert a fináléját is képes a regény bonyolult szövetének alárendelni. Mert akkor sem lenne senkiben sem hiányérzet, ha a körkörös időtől rettegő, de az ilyetén idő miatt valahol a 115. és a 122. életéve között járó Ursula halálával véget is érne az előadás, az ekkora már összetöpörödött asszony függőágyra fekvésével, majd a leszármazottai által megismételt mozdulatot követően a koporsó helyett dobozba zárásával. Csakhogy Földi Béla és alkotógárdája még arra is figyelt, hogy az ősanya halálát követően a férfivonal képviselője a család további sorsáról is hírt adjon. Hogy a Melchiades pergamenre jegyzett családtörténetének utolsó sora is elhangozzék a színpadon, s ezzel a pontos idézettel az összművészeti sűrítés még adekvátabbá váljon: „úgy volt elrendelve, hogy a tükrök városa szétszóródik a szélben, és kihull az emberek emlékezetéből, mihelyt Aureliano Babilonia végez a pergamenek megfejtésével, és hogy mindaz, ami írva vagyon bennük, öröktől fogva és mindörökre megismételhetetlen, mert az olyan nemzetségnek, mely száz év magányra van ítélve, nem adatik meg még egy esély ezen a világon”.


Alkotók

Előadja: Gálffi László és Kerekes Éva, valamint a Budapest Táncszínház társulata

Díszlet, jelmez: Klimó Péter

Dramaturg: Vécsei Anna

Koreográfus-asszisztens: Sághy Alexandra

Koreográfus és művészeti vezető: Földi Béla

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a haon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!