Kölcsey e földön itthon van

Debrecen - Jeles képzőművészek alkotásainak bemutatásával tisztelgünk a magyar kultúra előtt.

Megszokhattuk immár, hogy – a farsang mellett – a magyar kultúra napjának eseményei hoznak fényt a januári szürkeségbe, s ez az ünnep mifelénk – ahol Kölcsey életútjának több fontos helyszíne található – különösen kedves. A Himnusz „születésnapjához” kötődő alkalomra számos eseménnyel készülnek január 22-én megyeszerte: a cívisváros és a Kollégium egyaránt ünnepi műsort rendez, Hajdúszoboszlón Máthé András fotóművész, Derecskén Hertay Mária grafikusművész alkotásaiból nyílik tárlat, Hajdúnánáson pedig a tavaly elhunyt Burai Istvánra emlékeznek kiállítással. Az álmosdi Kölcsey-kúriánál a megye közművelődési szakemberei koszorúznak, Debrecenben pedig a Kölcsey-gyakorlóiskolánál levő szobornál hajtanak főt az emlékezők.

Lapunk öt kiváló képzőművész – Burai István, Fátyol Zoltán, László Ákos, Szilágyi Imre és Tamus István – egy-egy alkotásának témába vágó reprodukciójával és létrehozóik művészete néhány jellemző vonásának számba vételével tiszteleg a magyar kultúra előtt.

„A múltat s jövendőt”

Burai István (1951–2017) rajzai, festményei a kommunikáció, a létezők érintkezéseinek kimeríthetetlenül gazdag világát tárják elénk. Így az ember és ember, ember és flóra-fauna kapcsolatát. E rajzmezők antropocentrikusak, ám ritkán vidámak itt az arcok, a mozdulatok is gyakorta az esendőség kifejeződései. Egyszersmind vidámság­óhajt, öröm- és derűvágyat keltenek, felemelők. Sugallva: az ember sohasem feledheti „szépbe-szőtt hitét”.

Burai István: Ég és föld között (akril)

A halandót és létezőtársait (így a lovakat, a madarakat, virágokat) szételemezhetetlen kapcsolatba hozó, egységüket hangsúlyozó kompozíciók utalások arra: minden esetlenségünkkel, csetlés-botlásainkkal, clown-ságainkkal, groteszk-nevetséges embervoltunkkal együtt is gyönyörű a létezés, az élet. A faunát gyakran az emberlény tulajdonságaival ruházzák fel, azaz megszemélyesítik e rajzok, olykor meg az embert illetik a természet jegyeivel, „fordított megszemélyesítésekként”. Reprezentálva az élők szimbiózisát, a létezés együttes szépségét, értelmét.

„Isten, áldd meg a magyart”

Fátyol Zoltán (1954–) a keresztény művészeti hagyomány, a metafizikai tradíció örököse, újjáteremtője: a makro- és mikrokozmosz gazdagságát, bonyolultságát és káoszát is megjelenítve, gyakran játékos absztrakciókba vetítve, intellektuális humorral, iróniával.

„Nagy hír tudója”-ként, azaz művészként, magasrendű szellemi értékek pásztoraként észreveszi s jelzi: létrontás van a rossz szavakban, az erőszakban, amint a bábulétben, a töredezett életekben, az értékfenyegetettségben, -zavarban és -pusztulásban. S érzékelteti, metaforikusan, jelképesen az ellenpont: a szépség és nyugalom, a hit és értékképviselet, a tisztaság és őszinteség, az önazonosság-tudat lehetőségét és létét.

Fátyol Zoltán: Volt egyszer egy város – Vigyázófa a Kölcsey-ház helyére (fotótranszfer, rézmetszet)

Grafikái, festményei, térkompozíciói (miképp az utóbbi években írott versei is) kiáltások, imák az igazi értékekért, a hiteles létért, az önazonosságért, a harmóniáért – olykor egy mozzanat, egy árnyalat, egy bármily apró, de hiteles emberi mozdulat allúziója lehet a teljesnek –, egy-egy lépés mindegyik egy álmodott, vágyott új aranykor felé.

„Általad nyert szép hazát”

László Ákos (1940–) a kis- és nagyvilágot mindenekelőtt szívével, intellektusával „barangolja”, némelyik élményét vázlatként, emlékeztetőként nyomban rögzíti, s vannak impressziói, amelyek – miután az ihletben az alkotásfolyamat lelki-gondolati szűrője „kirostálta a lényegtelent, kiemelte a lényegest” – később érnek művekké. Ő is, mint minden igazi művész, a „saját vérével fest”, értve Zola híres definícióját: a műalkotás a természet egy kis szeglete, egy szellemi-lelki alkat, vérmérséklet fénytörésében.

László Ákos: Szerelmem, Debrecen (II.) (vegyes technika)

Pályája egzisztenciális emlékei egyebek között a tanyák, a temetők, a Körös-part, majd „szerelme, Debrecen” régi hangulatos kis utcái. Az életnek, a létnek azok az (ős)elemei, amelyek – a művészi szándék szerint – egyetemes igazságokat hordoznak a mai világról. A szakrális és a profán kölcsönhatásban él műveiben, a világ ellentétes elemei gyakran ihletforrásai. Ars poeticája a modern művészet hivatására is utal: a (művészi) „igazság étoszával küzdeni a gyönyörködtető funkciót s a lélekandalító elemeket előtérbe húzó művészet ellenében”.

„Jó kedvvel, bőséggel”

Szilágyi Imre (1942–) rézkarcainak sok ezernyi finom vonalából míves szeretethálót sző. Mint tette Németh László regényének Égető Esztere. Csak épp a grafikus vonalakból komponál biztos, tartós szeretet-világszőttest. Metszetei elevációs humorral perelnek a teljes életünkért. A világ, az élet csodáira örömös ámulattal, a félelmetes, taszító jelenségekre iróniával reflektálnak. Érzelmeinkre és értelmünkre egyként ható, azokat „behálózó” alkotásai groteszk köznapiságot és kéktiszta áhítatot egyaránt megjelenítenek, ezeket olykor kölcsönhatásba hozva.

Szilágyi Imre: „Vizsoly, 1589” (rézkarc, aquatinta)

Olyan ősi értékeket strá­zsálnak, mint a székely kapuk örökké nyitott varázsa, a magyar mítosz képeinek tiszta egyértelműsége. Népmesei igazságosságra apelláló, ráérős mesélőkedvével virraszt a művész az értékek fölött, jó reménnyel szuggerálva: teremtő szellemi-lelki kincseinket, hitünket, bizalmunkat a jövő se feledheti, nem szűnhet gyermeki örömünk, derűnk. A képek mélyszerkezetében élő játék, a játékos komponálás arra int: mindvégig őrizzük magunkban a gyermeket, bízzunk a „minden gyermek költő”, a „minden költő gyermek” kosztolányis igazságában.

„Hozz rá víg esztendőt”

Tamus István (1953–) A művészet – Hamvas Béla szavával – „a boldogtalanság megszépítése”. Illetve: ennek folyamata. A Tamus-alkotások bejárják e nehéz utat: a bú, a szenvedés, a pusztulás megjelenítésétől – a mindenfajta bánaton való felülemelkedni tudás képessége és a hit által – az (újjá)születés, a remény képekre álmodásáig ívelnek. Az archészituációk: a születés misztériuma, a szerelem, a halál s más őshelyzetek, -állapotok – öröm, vigasz; várakozás, magány, fájdalom – állandó ihletforrásai.

Tamus István: Remény (linómetszet)

A mindenkori ember, az ember, e lény különféle alapállapotait minél teljesebben kívánja megragadni. S annak a lehetőségét sugallja, hogy a mindennapi halandó éppúgy, mint a művész, képes újjászületni, megújulni. Tanújelei e képek annak is: az emberlény nehezen értelmezhető a teremtett és épített közege, ősi miliője, a természet és az általa létrehívott világ nélkül. Innen érthető a Tamus-féle – a realisztikus és szimbolikus elemek kölcsönhatását megteremtő – színes lelki-metafizikai táj derűje.

- Arany Lajos -

[related-post post_id="3741197"]