Gyermekvárosból gyermekotthon Miskolcon

„Beszéljünk nyíltan … a félelmekről és a várható tervekről!”

Hát beszéljünk!

1. Északkelet-Magyarországon a társadalmi-, gazdasági-, demográfiai-, foglalkoztatási- és etnikai sajátosságok miatt a népesség tetemes része még sokáig kénytelen lesz igénybe venni a szociális gondoskodás valamilyen formáját.

2. Az áldatlan helyzetben perspektivikus megoldást jelenthetne a valóban dübörgő gazdaság, amelyben lehet és érdemes vállalkozni, illetve aktív munkaerőként lényegesen nagyobb jövedelmet lehet szerezni, mint tücsökmentalitású gyermeknemzéssel.

3. Istentől, embertől elrugaszkodott embertársaink egy része vér szerinti gyermekeit naponta súlyosan veszélyezteti. Az emiatt frusztrált, mentálisan és fizikálisan sérült fiatalkorúak alig fele-harmada kerül a gyermekvédelmi szakellátás rendszerébe – az utóbbi időben jóval az optimális időpont után.

4. A gyermekvédelem intézményei nem szállodai-, hanem a jobb sorsra érdemes emberpalántákat joggal megillető lakhatási-, gondozási-, nevelési körülményeket biztosítanak „árvácskáiknak”.

5. A gyermekotthonok gondozószemélyzete éhbérért, egzisztenciális bizonytalanságok közepette végzi a „lélekmentést”, s mindent megtesz a gyermekek sérüléseinek enyhítéséért, az önálló életvitelre való felkészítésükért, majdani társadalmi elfogadottságukért, felnőtt életük hosszútávú megoldásáért.

6. A nagylétszámú gyermekotthonokat/gyermekvárosokat 1997 után felváltó, családléptékű (lakás)otthonok olyan „csillagtalan szállodák”, amelyek kiváló lehetőséget nyújtanak elemi életvezetési, gazdálkodási, szociális ismeretek elsajátít(tat)ására, elfogad(tat)ására, követésére.

7. A nagykorúságukat elért fiatal felnőttek takarékkönyvben szaporított vagyona az állam által garantált otthonteremtési támogatással kiegészítve sem több kb. 1,6 millió Ft-nál, amelyből képtelenség városban megteremteni az otthont.

8. A faluban letelepedő „volt lelencek” szerencsés esetben a közmunkások, más forgatókönyv szerint a szociális ellátás páriáinak, a megélhetési bűnözőknek a számát növelik.

Mi tehát a megoldás?

· A szociális juttatás csak rövidtávú túlélésre, az értékteremtő munkavégzésért járó jövedelem, az adózás rendje a család töretlen fejlődésére adjon lehetőséget!

· A infrastruktúrában, személyzetben és anyagiakban kistafírungozott szociális alapellátás legyen képes a gyermekjóléti és családgondozó feladatok helyben történő sikeres megoldására!

· Felejtsük el az öncélú és haszontalan szakképző-átképző programokat, az új büntetés-végrehajtási intézmények építésére irányuló törekvéseket, az így felszabaduló pénzből oldjuk meg a felnőttekre irányuló szociális gondoskodás lakhatásra (utógondozói otthon, félutas ház, lakóotthon) és foglalkoztatásra [védett és (re)habilitációs munkahelyek, közmunka programok] irányuló feladatait!
· A gyermekotthonok pátyolgatottjait, a „másságot” befogadó/elfogadó, alapvetően empatikus társadalmi attitűd és miliő csak akkor alakul ki kies hazánkban, ha az egyházak, a civil szervezetek, a figyelmes és elkötelezett emberek a normatívákkal támogatott (?) állami intézményekkel megegyező teret, lehetőséget, egyenlő bánásmódot, azonos feltételeket kapnak az „emberépítés” sziszifuszi munkálatai végzéséhez!

Tóth Pál Hídvégardó