Zöld erdő, kék ibolya…

Zöld erdő, kék ibolya…
© Fotó: Derencsényi István
Minden évben várom a húsvétot. Ünneplőbe öltözik a szívem. Gyerekkoromban locsolni is jártam, de most már nem készülök locsolásra! Elmúltak azok az évek. Réti János írása.

Újpesten, egy nagy bérházban nőttem fel, ahol húsvét hétfőn csapatostól mentünk locsolni. Szó szerint csapatostól, mert kis csoportokban mentünk csengőt nyomni és megkérdeztük, „szabad e locsolni”? Aztán időnként találkoztunk a többiekkel, akiket kikérdeztünk, hogy hol adnak valamit a kínáláson kívül. Természetesen a valami alatt pénz volt értendő, címletektől függetlenül. Egyikünknek-másikunknak egész szépen összejött a nap végére. A pénz, nem szimpátia kérdése volt, hanem elvi elhatározásé, mert voltak lakók, akik elhatározták, hogy nem adnak pénzt, érjük be kínálással, vagy örüljünk a piros tojásnak. Persze, már nem járok locsolni, de minden évben eszembe jutnak, azok a „régi, szép idők”! Erről mostanában eszembe jutott, hogy a locsolásból miért nem csinálunk hungarikumot? Lényegében minden adva van hozzá! Ugyanis szerintem ez a szokás csak itt, Magyarországon létezik, sehol máshol a világon! Arra való, hogy a családok, a rokonok ismerősök közelebb kerüljenek egymáshoz húsvét okán, ezért én arra bíztatok mindenkit – apákat, fiúkat, testvéreket –, hogy menjenek locsolni! A családban, meg rokonokhoz, jó ismerősökhöz, netán tanárnőhöz, kolléganőhöz és meglátják, hogy örömmel fogadják őket, és folytatódnak a rég abbamaradt beszélgetések, a hangulat pedig olyan lesz, amilyen annak idején volt. Mert jó ám „zöld erdőben járni, kék ibolyát látni, nem hagyni hervadni, nosza hát locsolni”! Igaz, pénzt már nem adnak, de cafatériát még lehetséges. Mondjuk „szép kártyát” vagy ilyesmit. Van vidéki család – a rádióriportban mondták el –, hogy saját bevallásuk szerint locsolónként 3 ezer forintot adnak. Hozzájuk érdemes menni.

– Réti János –








hirdetés