Nem puszta szemfényvesztés: modern hulladékgazdálkodás Debrecenben

Hazai gyakorlatban jelenleg sehol nem áll rendelkezésre a szelektív hulladékok válogatására ilyen mértékben automatizált, egy rendszerbe szervezett kapacitás. Az AKSD Vértesi úti telepén tett látogatás egyértelművé tette,

a szelektív hulladék gyűjtése nem puszta szemfényvesztés.

Sőt, a hulladékra kereslet is van. Amit telephelyen leválogatnak, nem raktározzák, nem szórják ki a szeméttelepre; ez haszonanyag!

Ne(m) söpörjük szőnyeg alá a szemetet!

A jövőben eldől, hogy okosabbak vagyunk-e, mint az AKSD új válogatógépe.

Egy régi városi legenda semmisül meg most teljesen: a szelektív hulladék gyűjtése egyáltalán nem puszta szemfényvesztés, külön tárolóba, sárga zsákba, sárga tetős kukába helyezett szemetünk nem végzi összekeveredve a szeméttelepen! Ellenkezőleg: értékként, másodnyersanyagként valóban visszakerül a gazdaság körforgásába, megkímélve az anyaföldet rengeteg új nyersanyag kitermelésétől, ezzel óvva az ökoszisztémát, és végső soron a pénztárcánkat is. A saját szemünkkel láthattuk Debrecen új, az országban egyedülálló, a szelektív hulladék válogatására szolgáló automatizált optikai válogatórendszerét.

Érdemes

Korunk egyik legfontosabb kvízkérdése: mennyi hulladékot termelünk évente? Egy átlagos magyar 2016-ban 379 kilogrammot. Ez az Európai Uniót tekintve a hatodik legkisebb mennyiség. Büszkék lehetünk arra, hogy az elmúlt tíz évben nálunk egyre kevesebb hulladék végzi a szeméttelepeken, az égetőkben. Mindenkinek, aki él a szelektív gyűjtés lehetőségével, köszönettel teli elismerő mosoly jár. De tudunk és fogunk is még fejlődni, hiszen

a háztartásokban keletkezett hulladék fele újrahasznosítható, ha megfelelően gyűjtjük.

A küzdőtéren

Az AKSD Vértesi úti telepén álló csarnokban dübörög a válogatórendszer. A gépek sora a zsákfeltépővel indul. Az emelkedő szalagon a sárga zsákokat kaszák bontják fel: föl-le mozogva felhasítják az alattuk elhaladó nejlont. A következő lépés a kézi előválogatás. Erre azért van szükség, mert a szelektív hulladékban mindenféle érdekesség előfordul, ami olykor nem újrahasznosítható. Vagyis az előválogatók a kempingbiciklit és a tévét kiszedik, de a nagy méretű fóliákat, kartonokat szintén – bár ezek idevalóak, nem kerülhetnek fel a berendezésre, mert valahol biztosan elakadnának. Mindez külön-külön aláhullik a lenti depókba, és onnan kerül a megfelelő helyre.

Az előválogatott anyag egy újabb szalagon tovább halad felfelé, hogy a következő, regényes elnevezésű ballisztikus szeparátorban több dolog is történjen vele. Egyrészt itt leválasztják a hasznosításra alkalmatlan, ötven milliméternél kisebb objektumokat, másrészt egy egyszerű módszerrel elkülönítik a két- és a háromdimenziós hulladékot: a felfelé haladó szállítósort menet közben rázzák, így csak a lapos hulladék marad meg. (Ez jobbára a papír, ami a csúcsra érve egy másik szalagra hullik, ahol az optika még alaposan megnézi magának, és ha műanyagot lát közte – általában csak kisebb zacskók jutnak idáig –, ráfúj, és kirepíti a megfelelő sorra a betolakodót. A papír így jut az utóválogató kabinba, ahol – mintegy ellenőrzésként – kiszedegetik belőle azt, ami nem oda való, de valahogy mégis átcsúszott a rendszeren.) A ballisztikus szeparátor utolsó, vonzó megmozdulása – szó szerint – a mágnesleválasztó, ami kinyeri a vashulladékot. A lépcsősor mellett erre izgalmas tábla is figyelmeztet, Erős mágneses tér! felirattal.

Ezután a 3D-s hulladék egy másik szalagra kerül, ahol folytatódnak a laikus szemnek is érdekes trükkök. Az örvényáramú szeparátor a többi fémet is kiválogatja, amelyek nem mágnesezhetőek, ez legfőképpen a dobozos italokat jelenti. A szalag végén látványosan repülnek az alumíniumdobozok a saját járatukba, igazán szórakoztató bámulni. Belőlük pedig már szinte művészi szépségű kockákat présel majd a bálázógép, az ezekből épített rakást meg is csodáltuk megérkezésünkkor a csarnok előtt.

A válogatás végén

Zárójelben érdemes megjegyezni: ez azért is nagyon lényeges, mert az adatok szerint Magyarországon évente egymilliárd darab alumínium italosdoboz kerül forgalomba, és ennek a hatalmas mennyiségnek több mint a fele – majdnem kilencezer tonna! – a kommunális hulladékba, magyarul a szemétbe kerül. Holott az alumínium akárhányszor újrahasznosítható lenne, vagyis borzasztó pazarlás nem visszaforgatni őket a rendszerbe.

Következik még a közeli infravörös optikai szeparátorok (NIR) munkája: ezek kiválogatják a színtelen, kék és egyéb PET-palackokat, de a HDPE-t, a Tetra Pakot és a maradék fóliát is elkülönítik. Így jut el minden szépen osztályozva, külön szalagokon az utóválogatóba, ahol gondosan ellenőrzik, nem bújt-e meg valami oda nem illő a csoportokban. Ez egyfajta minőség-ellenőrzés.

A leválogatott hulladék a tárolóboxokba megy, s így frakciókra bontva tolja őket egy homlokrakodó a bálázógép szalagjára. A bálázógépből csinos tömbökben kerülnek ki, melyeket aztán kamionokkal a megfelelő újrahasznosító cégekhez szállítanak.

Senki többet?

Marad anyag belföldön is, hazai partnereknél, és van, amit külföldre küldenek, ám azt is itt, Európában használják fel. Év végéig a régi bizományos rendszerben adják el a hulladékot, de azután a tervek szerint licitben kerül értékesítésre. Igen, ez azt jelenti, aki többet fizet, az viheti a hulladékot! Licitálni a megfelelő rendszerben lehet, regisztráció után. Persze nem akárkinek, a cégeknek hulladékhasznosításra specializálódott vállalatoknak kell lenniük. A legjobb árat ígérőé a szerencse, hogy hozzájut az olcsóbb, környezetbarátabb alapanyaghoz.

Árverés? – kérdezhetjük furcsállkodva. Vagyis nemhogy megveszik, még tulajdonképpen versenyeznek érte?

Igen, a hulladékra van kereslet.

Amit itt leválogatnak, nem raktározzák, nem szórják ki a szeméttelepre; ez haszonanyag! Az újrahasznosított hulladék hetven százaléka biztosan feldolgozó cégekhez kerül, ez pedig meghaladja a világ­átlagot, mely azt mutatja, mindössze a tíz százalékát hasznosítjuk újra a lehetőségeknek. Azért „csak” hetven, mert a szelektíven gyűjtött hulladékban 30–40-százaléknyi mennyiségű olyan anyag is található, ami nem hasznosítható újra. Rajtunk áll, hogy legalább olyan jól válogassunk otthon, mint a gépek a csarnokban.

PtkI