Vilkó: az író, a rocker, a gengszter

Akt.:
Takács Vilkó
Takács Vilkó - © Fotó: Matey István
Debrecen – Ganxsta Zolee gitárosa imádja Debrecent és nagyon motiválja a „lukácsi áldás”.

Bár elsősorban nem ő áll legismertebb csapatának, a Ganxsta Zolee és a Kartelnek a frontvonalában, mégis egyre többen ismerik a korábbi zalaegerszegi rockzenészt, Takács Vilmost, alias Vilkót. A gitáros számtalan formációban játszott, nyomott, illetve most is nyom Guns N Roses- és Alice In Chains-feldolgozásokat, sőt előbbi együttesről könyvet is írt Pisztolytáska és rózsapatron – A Guns N’ Roses és én címmel. Ganxsta gitárosával a brigád debreceni koncertje után beszélgettünk.

Idézzük föl a kezdeteket, mikor szerettél bele a hangszerbe és a rockzenébe?

Takács Vilkó: Kilencvenhárom környékén történt meg az első találkozásom a gitárral, apukámnak volt egy nagyon régi csehszlovák akusztikus hangszere, azt kezdtem el nyúzni. Csak három húr volt rajta, ezért szóltam anyáéknak, hogy azt szeretném húsvétra, ha felhúroznánk. Keresztapám elég jól tudott játszani, ő tette rá a húrokat és onnantól datálható ez az őrület nálam. Előbb-utóbb kisírtam egy elektromos gitárt is, egy NDK-s Musima márkájú hangszert kaptam, aminek nagyon örültem, ha teljesen feltekertem az erősítőmet, akkor még torzított is. Nem nagyon jártam tanulni sehova gitározni, egy tanárhoz elmentem párszor, de a szülők szóltak, hogy az óránkénti 300 forint az elég sok… Ezért vettünk egy Muszty-Dobay gitárfüzetet, ez lett számomra az alapkő, illetve volt pár ismerősöm, aki mutatott egy ilyen riffet, egy olyan skálát, vagy egy amolyan harmóniát, ezekből építkeztem, ahogy tudtam. Szóval rengeteg hiányosságom van a mai napig is, s arra is van példa, hogy érzem, jól szól, de fogalmam sincs, mit játszom. Az elmúlt 25 évben ezt igyekszem pótolgatni, és mindig megfogadom, hogy holnaptól komolyabban elkezdek foglalkozni ezzel. Kezdetben voltak kisebb középiskolás zenekaraim, játszottunk például Nirvanát, Gunst vagy Tankcsapdát. Az első komolyabb bandám ReACToR névre hallgatott, hozzájuk 2001-ben csatlakoztam. Az énekes-baszusgitárosunk nagyon agilis személyiség volt, neki köszönhetően tudtunk elmenni a Pokolgéppel, a Depresszióval, a Junkies-zal és a Tankcsapdával turnézni. Sajnos a második lemez elkészültekor már nagyon megfáradtunk anyagilag és emberileg is, végül 2006 végén kiléptem a zenekarból. A következő esztendő elején léptem be a Hollywood Rose-ba. Eleinte sokkal szívesebben játszottam volna saját nótákat, mint feldolgozásokat, de a Guns N Roses meg annyira közel állt hozzám, hogy igent mondtam. Sokat jártunk külföldre, nagy fesztiválokon játszottunk, a nyolc év alatt volt együtt vagy 5-600 koncertünk. Nagyszerű korszaka volt az életemnek, ráadásul amikor beléptem, akkor mondtam, hogy oké, a Guns az alap, de mindenképpen írjunk saját dalokat, végül két ilyen lemezünk is született. Ezekre roppant büszke vagyok, főként az elsőre, akkor iszonyatosan erős volt a kohézió köztünk, mindenki beleadott apait-anyait.

vi2

Fotó: Derencsényi István

Nagyon sajnáltam, hogy nem tudtunk többet kihozni a ezekből a dalokból, pedig véleményem szerint megvolt bennük a kellő potenciál. Az nyilvánvaló, hogy pénzért játszhattunk Gunst, és szinte ingyen nyomhattuk volna a saját szerzeményeinket, de én hittem benne, hogy ez egy működőképes vállalkozás. Sajnos évi 1-2 saját számos bulival nem lehet eléggé előrelépni. Idővel csinálni kezdtem az egy szál gitáros estjeimet, amire sok időm elment, az Ördög zenekar első lemezére is sok témát hoztam, aztán beléptem az Action-be, ott is írtunk egy albumot, a Junkies-ban meg elkezdtem helyettesítgetni, ha a Barbaró éppen nem ért rá. Később reklámfilmhez is írtam zenét, vagyis nagyon sok mindennel foglalkoztam, ebből sajnos fakadtak konfliktusok a Rose-ban, és emberileg eléggé eltávolodtunk egymástól. Végül három évvel ezelőtt ezért is döntöttem úgy, hogy váltanom kell. Volt rá lehetőség, hogy esetleg kimenjek külföldre dolgozni, de éppen ebben az időben hívott fel hazánk első számú gengszterrappere is. Ganxstával már régebb óta haverkodtunk, s mondta nekem 2014 nyarán, hogy a csapatban lesz egy váltás, s én lennék az első és egyetlen jelölt a gitáros posztra. Minden szempontot figyelembe kellett vennem a döntés előtt. A vízválasztó az volt, hogy az első Kartel-próbán lejött Matyi és Dávid, a dobos és a bőgős, és köpni-nyelni nem tudtam, mit művelt a hangszerén a két fiatal titán. Emellett rögtön közös hullámhosszra kerültünk, nagyon-nagyon jó barátság alakult ki közöttünk, ezért végül meghoztam ezt a döntést. Zoli is nagyon jó fej volt, láttam rajta, hogy tényleg nagyon akarja a belépésemet.

Milyen foglalkozás mellett fér bele ez a sokféle zenei elfoglaltság?

Takács Vilkó: Egy nagy informatikai cégnél dolgozom, ami szintén nem kevés időt vesz igénybe. Az ott eltöltött tizenegyből öt éve vagyok a sales részlegen, ahol szerződéseket készítek elő a német partnercégeknek. Nagyon jó fejek a főnökeim és a kollégáim, abszolút elfogadóak és ha próbák vannak, vagy koncertre kell mennem, akkor elengednek. Ráadásul tudok otthonról is dolgozni, ezért ez a meló nekem nagyon ideális. Persze, ettől még nagyon fárasztó ezt a kettős életet élni, de a „normális” munka nekem biztonságérzetet ad.

Közismert a rajongásod a Guns N Roses iránt, egy könyvet is írtál az amerikai csapatról. Honnan jött a kötet ötlete és milyen volt maga az írás folyamata?

Takács Vilkó: Ez onnan jött, hogy a kulturális programokkal, kiadványokkal foglakozó portál, az ekultura.hu-nál volt egy ismerősöm, Szántai Zsolt, aki nagy Hollywood Rose-rajongó. 2009-ben volt egy Alice In Chains-koncert Magyarországon, amire Zsolt nem tudott elmenni, ám tudta, hogy én nagyon szeretem a Chainst, ezért nekem adta a jegyét, cserébe annyit kért, írjak a buliról egy beszámolót. Nem nagyon gondoltam bele, mivel is jár ez. A cikk megírása után felhívott az ekultura.hu főnöksége, hogy nahát, milyen jó lett az írás és eddig miért nem foglalkoztam ilyesmivel? Nagyon szeretnének egy személyes beszélgetésre meghívni, ezért találkozzunk. Ezután CD-kről, DVD-kről és koncertekről írogattam nekik, később jöttek máshonnan is felkérések, de egy pont után már nem volt több időm foglalkozni ezzel sem. Ekkor vetette föl Zsolt: mi lenne, ha írnék egy könyvet? Mondom, persze, akkor leülök és hétvégén megírok egy könyvet, mert azt így szokták… Azt mondta, pedig van bennem annyi, hogy megtegyem ezt, gondoljam el, mi az, ami igazán érdekel engem. Mondtam, a zenélés, azon belül pedig a Guns N Roses. Na, akkor megvan a téma, magyar szerzőtől még nem nagyon olvashattunk a Gunsról, itt a feladat, meg kell csinálni. Szerencsére összeakadtam egy olyan kis kiadóval, amely csak évente két-három könyvet ad ki, de azokra és a szerzőikre nagyon figyelnek és minden támogatást megadnak nekik. A Pluralica Alapítvány felkarolt és a segítségével jött ki a könyv 2013 októberében. Két évig molyolotam vele, mert nem akartam, hogy mondjuk tíz esztendő múltán leemelem a polcról és hiányérzetem legyen. Iszonyatosan sok meló volt vele, nem hittem volna, hogy egy könyvvel ennyit lehet szöszölni. Szóval nagyon sokat szívtam vele, de óriási öröm volt, amikor kezembe fogtam a kész kötetet.

Ebben a műfajban gondolkodsz a folytatáson?

Takács Vilkó: Igen, folyamatosan agyalok rajta, de ez az akut időhiány mindig ordas módon elém áll. Picit sajnálom, hogy a Guns-könyv 2013-ban jelent meg, ha kicsit várunk vele, akkor a nagy reunionra jött volna ki éppen. Gondoltam, erre az alkalomra akkor kellene valamilyen kiegészítést írni, de aztán úgy éreztem, annak ott volt vége, ahol abbahagytam. Vannak a fejemben egyéb ötletek, történetek, amelyeket jó lenne egyszer kidolgozni. Leginkább regényeket írnék, abban is ki szeretném magam próbálni, de ezzel még várnom kell, mert annyi mindennel foglalkozom manapság.

Mesélj kérlek arról, milyen kötődésed van Debrecenhez!

Takács Vilkó: Mindenféle túlzás nélkül, nekem a Roncsbár az egyik kedvenc vidéki koncerthelyszínem, de a banda többi tagja is ezt mondaná, ha kérdeznéd.

vi3

Fotó: Matey István

Nagyon jók a feltételek, kényelmes a backstage, finom a húsgombóc, remek a színpad és baromi jól szól. És persze van ott egy olyan közönség, hogy le a kalappal! Akárhányszor megyünk Debrecenbe, mindig rengetegen vannak. Sok ismerősöm van ott, akikkel csak ilyenkor tudok összefutni, ezért is nagy élmény egy-egy ilyen buli. Ráadásul ősrégi Tankcsapda-rajongó vagyok, két éve volt a romkocsmában egy koncertjük, ahová elmentem én is. Nagy élmény volt, hogy egészen hátul álltam ugyan, de Lukács észre vett a színpadról és két szám közt jelezte, hogy örül nekem. Ez nagyon nagy érzés volt, jó, hogy van köztünk egy ilyen kapocs, s mindig igyekszem Lacival pár szót váltani, ha közös fesztiválon lépünk fel. Ez számomra a „lukácsi áldás”, ami nagyon motiváló számomra.

Alapvetően rockgitárosként mennyire furcsa neked egy rapbandában játszani? Mennyire tudsz ott kiteljesedni?

Takács Vilkó: Igen, ez egy sarkalatos pont volt korábban. Csóváltam a megkeresésem után a fejemet, hogy nekem a torzítópedál a lételemem, anélkül nem nagyon tudok meglenni. Féltem is, hogy Zoli erre azt mondja, ez egy funky/rap csapat, ez nem nagyon kell ide. De azt felelte, az a karakter, amit én képviselek, az tök jó, és kell a bandába. Úgyhogy csak önmagamat adjam.

Eleinte nyilván furcsa volt, amikor egy számban mondjuk volt kettő darab gitártéma, de ugyanekkor kinyílt a fülem, és elkezdtem másféle zenéket is hallgatni, mint addig. Egyáltalán nem baj az, ha az embert olykor érik más behatások is. Vettem új hangszereket, Fender gitárokat, amit ha valaki megjósol nekem korábban, a fenekem vertem volna a földhöz a röhögéstől. Harmincpár évesen leültem a YouTube elé, és nekiálltam funky gyakorló videókat nézni. Ez kihívás volt, de hálás vagyok a sorsnak, hogy megszűnt ezáltal a csőlátásom.

Szerzőként tudsz érvényesülni a Kartelben?

Takács Vilkó: Itt más a metodika, mint egy klasszikus értelemben vett zenekarnál, itt nem az van, hogy lemész a próbaterembe és elkezdesz jammelni. Nálunk Pierrot alapokat készít Zolinak, és ezeket összepakolgatják a szövegekkel. Ha megvan egy dal, nekünk az a dolgunk, hogy a felvett nóta alapját miként tudjuk minél jobban átültetni élő zenébe. Akkor kell ott lennünk nagyon a szeren, ilyenkor van szükség a kreativitásunkra.

– Tamás Nándor –