Vígjáték helyett „csoportterápia”

Akt.:
Vígjáték helyett „csoportterápia”
© Fotó: Molnár Péter
Debrecen – Az írót a tipikus élethelyzetre adott reakciók érdeklik igazán: Hogyan kezeli a megcsalást egy család?

A Tony-díjas Joe DiPietro Ügyes kis hazugságok című, vígjátéknak aposztrofált darabját augusztus 14-én és 15-én este láthatta a debreceni Nagyerdei Szabadtéri Színpad közönsége a Madách Színház tolmácsolásában. Vígjáték helyett azonban én – ha nem volna már épp e fővárosi teátrum egy másik előadása címében foglalt a kifejezés – sokkal inkább a „csoportterápia” jelzővel illetném a produkciót.

Egy szűk család – három generáció: a harmincas éveiben járó Billy és neje, Jane; előbbi szülei, Bill és Alice; valamint a fiatal házasok három hónapos babája alkotja azt a csoportot a darabban, amely a nézők szeme láttára egy, Billy katalizálta probléma miatt önmaga terápiájára kényszerül. Mert a gond ugyan – látványosan – Billyben gyökerezik, az ő életében ölt testet, de a közel két órás produkció alatt a napnál is világosabbá válik, hogy annak létrejöttéhez ketten, hárman, s ha jobban belegondolunk, mind az öten kellettek.

A tipikustól a szokatlan felé

DiPietro darabjában igazából nem az alapszituáció a lényeges, mert az meglehetősen tipikus. Billy, a középkorú, jómódú fiatalember az első gyermeke érkeztekor a családtagok között ekkor természetes módon bekövetkező hangsúlyeltolódás „áldozatának” érzi magát: úgy véli, feleségének már csak a baba számít, azt gondolja, hogy amit ő mond, már nem vagy nem úgy lényeges, mint korábban. Ezért, a csak a baba „rezdüléseire” fogékony fiatalasszony helyett / mellett az apánál „bekúszik a képbe” egy „friss hús”, egy huszonegy éves nő, aki mellett Billy újra férfinak, pontosabban, újra fontosnak érzi magát.

DiPietrót a tipikus élethelyzet felvázolása után az erre a helyzetre adott reakciók érdeklik igazán. Az, hogy a problémával szembesülve hogyan képes azt egyfelől Billy, másfelől a családtagjai kezelni: hogyan reagál rá a bajról „első kézből”, tehát a fiától értesülő, s ezáltal „súlyos titkok hordozójává” váló apa; milyen válaszokat ad erre a titkot a férjéből „női praktikák” segítségével kiszedő anya, s hogyan a fiatal feleség, akiről Billynek jólesik azt gondolnia, hogy nem sejt semmit, de természetesen sejt, már hogy is ne sejtene…

Fotó: Molnár Péter

Erősek a karakterek

A Szirtes Tamás rendező által erre a produkcióra felkért színművészeknek tulajdonképpen ezeket az egytől egyig meglehetősen összetett reakciókat kell minél hitelesebben közvetíteniük. S azt kell mondjam, hogy egyikőjük sincs könnyű helyzetben.

Talán az apát, Billt alakító Szerednyey Béla a legkevésbé, akinek egyfelől a fia „férfibaja” iránt toleránsnak kell lennie, s ez esetben a fiával kollaboráló, már korosodó, de a szerelem nyelvét még értő férfiként kell viselkednie, másfelől viszont apaként kell helyt állnia, aki a család szentsége és egysége érdekében az első perctől kezdve el kell ítélje fia „megingását”.

Szerednyey Béla kiválóan „billeg” a férfi- és az apaszerep között, és e kettő közül a házasságban láthatóan a nadrágot viselő felesége mellett sokáig sokkal inkább az apaszerepe kerül előtérbe, egészen az asszony terápiás jelleggel bevetett vallomásáig. Az anyát alakító Kerekes Éva is két – eléggé összeegyeztethetetlen – szerepben oszcillál: a nagymenő, racionális üzletasszony és az érző szívű anya harcol benne, s a kialakult helyzetben szeretne inkább ez utóbbi lenni, ám egy ponton, a fiát féltő anyaként megnyilatkozva nem tudjuk függetleníteni magunkat attól az érzésünktől sem, hogy egy rendkívül szenvedélyes asszonnyal állunk szemben.

Nem a ruha teszi az embert

A fiatal feleséget, Jane-t játszó Balla Eszternek pedig el kellene hitetnie velünk, hogy valóban egy megfáradt, a baba körüli teendőkbe belefásult, önmagát elhanyagoló, a férjére nyilván a hálószobában sem koncentráló kisgyermekes anyuka és már nem feleség. Csakhogy. Csakhogy a másik három szereplő tökéletes sziluettjéhez képest Füzér Anni jelmeztervező hiába bújtatja őt kinyúlt kockás ingbe és kopott farmerbe, Balla Eszternek az utolsó rongyban is annyira sugárzó a személyisége, hogy nem nagyon tudjuk elképzelni, hogy az általa megformált karaktertől képes a férje elfordulni. S mivel nem tudjuk nem szépnek és kívánatosnak látni, a férjét, Billyt alakító Nagy Sándornak valószínűleg dupla annyi energiájába kerül azt az érzést közvetíteni felénk, hogy talált a feleségénél egy fiatalabbat és vonzóbbat.

Nagy Sándornak azonban ez mindennek ellenére azért sikerülhet, mert ebben a kialakult helyzetben természetes módon használhatja az érzelmek legszélesebb spektrumát, amelyeket kiválóan ki is aknáz: hol elsírja magát (kizárólag csak az apja előtt, amikor az nem férfi vetélytársként, hanem apaként funkcionál a szemében), hol láthatóan minden különösebb ok nélkül dührohamot kap és ordítozik (a feleségének jut ki ebből az érzelmi reakcióból jócskán), hol pedig eufórikus állapotba kerül, amikor fiatal szerelmére gondol.

Fotó: Molnár Péter

Terápiás módszerek

A helyzetet – látszólag – legegyszerűbben az apa kezeli: véleménye szerint a mai világban az okozza a legnagyobb problémát, hogy „mindenki jogot érez a boldogságra”, pedig, annak kéne örülni, ami van, azt kéne megbecsülni, ami megadatott, s nem mindig az újat, az ismeretlent hajhászni némi újabb boldogságfaktor reményében.

Ezt gondolja egészen addig, amíg a felesége elő nem áll a következő mondattal: „beszéljünk a hűtlenségről”, s beleül abba a székbe, amely a legapróbb részletekre is figyelő rendezői koncepciót és Rózsa István díszlettervező munkáját dicsérendő, a szülők lakásának közepére helyezve innentől kezdve minden szereplő számára gyakorlatilag gyóntató- vagy vallatószékként funkcionál. Beleül, s mesélni kezdi a saját – s épp ezért igaz – fiatalkori történetét, amelyet a fia felé, az ő házassági válságát megoldandó, tanmesének szán, hátha felnőtt és éppen eszét vesztett gyermeke a helyes útra tér tőle. Csakhogy, amíg a fián segíteni akar, annak apját férfiasságában sérti és alázza meg, aki így ismét a férfi szerepébe bújva kénytelen szembenézni egy újabb, most felmerülő titokkal. „A segítenünk kell a gyerekeknek”- anyai mondat tehát így válik egy újabb probléma katalizátorává, amely azonban már az idősebb generáció házasságát érinti. Miközben a fiatalok – a tanmeséből okulva – talán rendbe jönnek. De csak talán…

A nézőn a sor…

Innentől kezdve – s ezért kiváló DiPietro alkotása – a nézőre van bízva, hogy hogyan gondolja tovább Billy és Jane, Bill és Alice történetét. Innentől az ő „csoportterápiája” veheti kezdetét. A saját élethelyzetét, párkapcsolatának, házasságának állapotát veheti górcső alá a látottak alapján. Ami már önmagában megéri, pláne, ha mindezt egy remek és egységes színvonalú, szórakoztató, ugyanakkor mélyen elgondolkodtató darab apropóján teheti meg. Köszönet érte, Madách Színház.

Gyürky Katalin


Fotó: Molnár Péter
Debrecen - A New York-i sikervígjátékot a Madách Színház előadásában tekinthette meg hétfőn (és láthatja kedden is) a Nagy­erdei Szabadtéri Játékok közönsége, Nagy Sándor, Balla Eszter, Kerekes Éva és Szerednyey Béla főszereplésével, Szirtes Tamás rendezésében. [caption id="attachment_3583094" al...

Fotó: magánarchívum
Debrecen - A mai napig tagja Nagy Sándor annak a kisvárdai amatőr színtársulatnak, ahol a szárnyait kezdte bontogatni, és ahol a prózai színházhoz való töretlen vonzalmát megszerezte. Mestereiről, a színpadi szituációk megéléséről, zenés szerepeiről, a Debrecenben bemutatott darabokról egyaránt besz...








hirdetés