interjú Mucsi Zoltánnal

2019.05.27. 14:00

„Mindig jó helyekre sodort az élet”

Mucsi Zoltán színművésszel a Tesztoszteron című darab kapcsán beszélgettünk.

Fotó: Fotó: Kiss Annamarie

Egy helyütt azt nyilatkozta, hogy egy színművész számára fontos az állandó megújulás, a rutinszerűség veszélyének az elkerülése. Ez az elve is közrejátszott abban, hogy oly sok év után ismét elvállalt vidéken, jelen esetben a debreceni Csokonai Színházban egy szerepet, mégpedig Andrzej Saramonowicz Tesztoszteron című darabjának apafiguráját, Stavrost?

Nyilván ez is közrejátszott a döntésemben, hisz mindenkinek jó, ha új közegbe kerül, s másfajta impulzusok érik, mint addig. De az is erős tényező volt, hogy a Tesztoszteron rendezőjével, Szikszai Rémusszal negyedszázados barátság fűz össze bennünket, s a darabot is ismertem már. Sőt, a Nézőművészeti Kft.-vel ebből a kiváló lengyel drámákat tartalmazó gyűjteményes kötetből A zsidó címűt már meg is csináltuk, s korábban is kacérkodtunk ezzel a drámával is. Mindezek ellenére bevallom őszintén, hogy először nemet mondtam a felkérésre, hiszen huszonkettőt-huszonnyolcat játszom havonta, s emiatt a napi szintű ingázást Budapest és Debrecen között lehetetlennek éreztem. De aztán mind Szikszai Rémusz, mind pedig Gemza Péter igazgató úr addig győzködött, hogy elvállaltam. Most már nagyon örülök, hogy így döntöttem.

A darabban egy generációval fiatalabb művészekkel van együtt a színpadon, amely generáció tagjai nyilván nagyon sok mindent „ellestek” Öntől, nagyon sokat tanultak az Ön színpadi jelenlétéből és játékából. Viszont, látva a darabot, felmerült bennem a kérdés, hogy van-e olyasfajta „fogás”, amit esetleg Ön lesett el egy fiatalabb kollégájától, van-e olyan színpadi megoldás, amire azt mondta, hogy ejha, ezt így kéne csinálni, ezt a fiatalok tudják, ez ennek a generációnak a sajátja, s érdemes lenne eltanulni?

Azt gondolom, hogy az egész pályámon rengeteg nagyszerű színésszel játszhattam együtt, de van egy része a szakmának, ami nem megtanulható. Hisz olyan senki nem tud lenni, mint én, én pedig nem tudok olyan lenni, mint mondjuk Páger Antal vagy Garas Dezső, kizárólag az én lényem tud valamilyen lenni a színpadon. Ennek van egy titok része, hogy vajon mit szeret a néző, mi lesz sikeres egy-egy alkotásban. Ha lenne erre bármilyen recept, akkor mindenki azt csinálná, de mivel nincs, megtörténik, hogy az ember eljátszik x mennyiségű szerepet nagyszerűen, aztán pedig a következőbe belebukik. Tehát recept nincs, egyvalami a lényeg, ami mindig kihagyhatatlan: a befektetett munka. S az itteni kollégáim mindegyikén azt látom, hogy dolgos emberkék.

Az biztos, hogy mindent megtesznek annak érdekében, hogy a lehető legjobbak legyenek a rájuk bízott szerepükben, szerepeikben. Viszont érdekes párhuzamnak érzem, hogy amíg itt Debrecenben, a Tesztoszteronban is – az egyetlen női karaktert kivéve – csak férfiakkal játszik, addig a másik, most futó, Budapesten 2019 januárjában bemutatott Tizenkét dühös ember című produkcióban is csupa férfival van körülvéve. Akik – szintén mindkét darabban, önnel együtt – meglehetősen dühösek. Önre ez olyannyira igaz, hogy a Tizenkét dühös emberben azt a 3. esküdtet játssza, aki egyike azoknak, akik legjobban ellenállnak a 8. esküdt ajánlatának, hogy vizsgálják felül a fiatal fiú által állítólag elkövetett bűncselekményt. Miközben – s ezt kissé paradoxnak érzem – Ön a „való” életben korántsem tűnik ennyire dühösnek, sokkal inkább nyugodt és kedves ember hírében áll. Véleménye szerint mi az oka annak, hogy mégis folyton ezek a „dühös” karakterek találják meg?

Nem csak ezek a karakterek találnak meg, csak valahogy ebben az évadban ez most így jött össze. Voltam és tudok is dühös lenni, de alapvetően én is azt gondolom, hogy szelíd ember vagyok. A dráma viszont sűrítmény: az ütköztetésre játszik, s olyan darabban nem is játszanék szívesen, ahol két ember arról beszélget, hogy milyen szép az élet. Mert az nem dráma. Amúgy pedig ezeknek a figuráknak a megformálását nagyon szeretem.

Viszont nemcsak játszik, hanem, ha jól tudom, volt már két rendezése is. Mrozek Emigránsok című drámáját vitte színre a Stúdió K-ban, valamint Vaszilij Szigarjev Guppiját a temesvári Csiky Gergely Színházban. Hogyan került a színházcsinálás másik oldalára?

Annak idején, Szolnokon, mielőtt a kőszínházhoz kerültem, az amatőr társulatunkban már rendeztem. Aztán annyi idő kimaradt ebből a szempontból, hogy utána már inkább féltem ehhez hozzáfogni. Temesváron hosszas keresgélés, sok szöveg felmerülése után találtam rá a Guppi című darabra, amihez volt kedvem, s bár Mrożeket nagyon kedvelem, az Emigránsok esetén nem én választottam a szöveget, hanem a két színművész, Géczi Zoltán és Molnár Gusztáv győzködött, hogy rendezzem meg nekik a darabot. Alapvetően nincsenek rendezői ambícióim, ha majd úgy hozza az élet, s egy vagy öt év múlva egy darab kapcsán megint lesz ilyesfajta késztetésem, elvállalom ezt a fajta feladatot is. Mindig jó helyekre sodort az élet, s ha valaha ebbe az irányba fog még sodorni, úgy is jó, ha nem, abba se fogok belepusztulni.

Akkor mégis mi fogta meg, mi foglalkoztatta Mrozek darabjában, hogy elvállalta a rendezését?

A darabban szereplő két ember viszonya. Két teljesen más személyiségről van szó, akik idegen helyen összezáródnak, egymásra utalttá válnak, miközben teljesen más közegből érkeznek. Ennek a helyzetnek a feszültsége izgatott. Amikor ez a darab íródott, sok politikai felhang volt benne. Ennek kapcsán kérdezték most is tőlem, hogy az emigránsság kérdésköre fogott-e meg benne, de azt kell mondjam, hogy nem.

Tehát nem az aktuálpolitikai szála érdekelte a műnek elsősorban?

Teljesen más a dráma keletkezésének idején zajló emigráció és a mostani. Ezért nem ez a része érdekelt, hanem az, hogy ez a két ember hogyan tud megbirkózni egymással. Két talajtalan figuráról van szó, akik közül egyik sem azért került oda, ahová került, mert szeretett volna odamenni, hanem azért, mert – bár más-más célból, de – rákényszerült erre a lépésre. De már az is nagy különbség közöttük, hogy az egyik pénzszerzés miatt, a jobb életszínvonal elérése érdekében, a másik a rendszerrel való szellemi szintű egyet nem értés miatt indult útnak. Tehát már eleve az is feszültséget okoz közöttük, hogy kulturálisan, szocializálódás terén nem azonos szintről indulnak. Igazából nem is lehet e között a két ember között egyetértés, nem jöhet létre az, hogy ha már egy hajóban evezünk, akkor haladjunk egy irányba. Ritka, ha két ilyen, ennyire különböző ember egymásra tud találni. Ahhoz, azt hiszem, sokkal rosszabb helyzet kell még az itt felvázolthoz képest is.

Tehát az egymásra találásukhoz a talajtalanság nem elég. S ez a másik paradox helyzet, amit felfedeztem a pályájának ezen a szakaszán: a korábban említett mellett, hogy nem igazán dühös emberként mégis dühös karaktereket formál meg, önnek köztudottan van egy nagyon régi és jól működő emberi kapcsolata Scherer Péterrel. Ehhez képest az Emigránsokban két olyan ember sorsával foglalkozott, akik nagyon nem értik meg egymást…

Épp nemrég kérdezték tőlem, hogy könnyebb-e azokat a szerepeket megoldanom, ami a szívemhez közelebb áll, vagy amelyik olyan, mint én? Erre azt válaszoltam, hogy olyan darab nincs, amelyikben olyan szereplő van, mint aki én lennék. Nem fogalmazok úgy, mint Mercutio vagy mint a Godot-ra váró emberkék. Valamilyen átalakulásnak mindenképp végbe kell mennie bennem minden karakter megformálásakor. De igazából az a szerep izgat a leginkább, ami nagyon távol áll tőlem, ami nagyon összetett. S ez a rendezésre is igaz. Mindkét esetben az foglalkoztat, hogy vajon mennyit tudok megoldani belőle.

A beszélgetésünknek ezen a pontján szeretnék rátérni az ön életútjának egy talán kevésbé ismert szegmensére. Az egyik internetes megosztóportálon több Ady Endre-verset is találtam az ön interpretálásában. Hasonlóan több más színésztársához, szintén szívügyének, küldetésének érzi a magyar költészet népszerűsítését a versmondásain keresztül? illetve egyáltalán: milyen a viszonya a magyar költészethez és a poétáinkhoz?

Nagyon ritkán mondok verset, azt egy más műfajnak tartom. Sokkal mélyebben kellene ismernem ahhoz a magyar költészetet, hogy a versmondást gyakrabban művelhessem, de amellett a tempó mellett, amennyit én dolgozom, ez egyszerűen nem fér bele. Örülök, ha egyáltalán versolvasásra jut időm, s ha jut, akkor József Attila, Pilinszky János, Petri György költeményeit bármikor szívesen előveszem, s természetesen Ady Endre is a kedvenceim közé tartozik.

Azért is kérdeztem rá erre, mert Adynak a Szeretném, ha szeretnének című verséből készült egy olyan videó is, ahol Ön a verset egy mai, elmagányosodott ember „szájába adva”, az ő élethelyzetét bemutatva mondja el. Hogyan jött létre ez a különleges versmondás?

Görög Attila rendező barátom kért meg rá, hogy készítsünk egy versből egy klipet, tehát, hogy helyezzünk egy költeményt különleges kontextusba. Nagyon izgalmas feladatnak éreztem, főleg azért, amit közvetít: az önként vállalt, ideig-óráig jóleső, világtól való elvonulás helyett itt a magányba való belerekedés rajzolódik ki a verses klipen keresztül, ami szörnyűséges létállapot.

A beszélgetésünket keretes szerkezetbe helyezve egy utolsó kérdés erejéig szeretnék visszatérni a Tesztoszteronra. Érdeklődnék, hogy maga a lengyel dráma, tehát önmagában a szöveg, s nem a Szikszai Rémusz-féle interpretáció tudott-e valamit hozzátenni a nő-férfi viszonyról eddig meglévő tudásához, ismeretéhez?

Szikszai Rémusz rendesen belenyúlt ebbe a darabba, izgalmas, hogy egy nőt is szerepeltet közöttünk. De amikor először olvastam a művet, az jött le, hogy ez a csapat hiába a nőkről beszél alpári módon, igazából a nőket szidva a férfiakról mutat görbe tükröt. Mi, férfiak esendőek vagyunk, szükségünk van a nőkre, s bár nem mindig tudunk jól udvarolni, nem mindig tudjuk jól meghódítani őket, mindannyiunk vágya az, hogy találjunk egy olyan hölgyet, aki mindenben a társunk.

Gyürky Katalin

Névjegy – Mucsi Zoltán

Jászai Mari-díjas magyar színész, érdemes művész

  • Született: Abony, 1957.
  • Életpályája

  • gyermekként még futballistának készült
  • géplakatos végzettséget szerzett, később leérettségizett
  • színészi pályája előtt géplakatosként dolgozott a Hajógyárban, illetve a Magyar Államvasutaknál, de a Magyar Posta alkalmazásában dolgozott hírlapkézbesítőként isszínészi pályája egy Kőtövis nevű irodalmi színpaddal kezdődött, ahová barátja révén került be, itt figyeltek fel a tehetségére
  • 1979–1995 között a szolnoki Szigligeti Színháznál segédszínészként kezdte. A Színművészeti Főiskolára többször is jelentkezett, de nem vették fel
  • 1995–1997 között szabadúszó volt
  • 1997-ben az akkor alakuló Bárka Színházhoz szerződött
  • 2002-ben a Krétakör Színház tagja lett
  • 2003-ban a Kontroll című filmben is hatalmasat nőtt a népszerűsége. Az egyik ellenőrt alakította
  • Országos ismertséget Jancsó Miklós Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten című filmjével szerzett – írja róla a Wikipédia szócikke
  • Több filmben és színdarabban játszik együtt Scherer Péter (Pepe) színésszel
  • A Színházi Adattárban regisztrált bemutatóinak száma: 112, de számos mozi- és tévéfilmben is szerepelt
  • Négy gyermeke van: Gergő, Kornél, Milán és Veronika
  • Díjai, kitüntetései

  • A filmkritikusok díja: a legjobb férfi alakítás (1999)
  • Hekuba-díj (2000)
  • 34. Magyar Filmszemle: a legjobb férfi alakítás (2003)
  • A filmkritikusok díja: a legjobb epizód (megosztva) (2003)
  • Jászai Mari-díj (2004)
  • Arlecchino-díj: a legjobb férfi alakítás (2005)
  • Jászai-gyűrű (2007)
  • A Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (2007)
  • A Fővárosi Önkormányzat díja: a legjobb férfi alakítás (2009)
  • Kaszás Attila-díj (2011)
  • Magyarország Érdemes Művésze díj (2018)
  • (Forrás: Wikipédia)

     

    Ezek is érdekelhetik

    Hírlevél feliratkozás
    Ne maradjon le a haon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

    Rovatunkból ajánljuk

    További hírek a témában