Verona, 1301: ha egy ideig nem játsszák a darabot, azonnal hiányozni kezd

Felvételünkön a Svetits-gimnáziumban tapad a figyelem a padlón ülő játszókra: Edelényi Vivienre és Vranyecz Artúrra, illetve a mögöttük takarásban lévő Kiss Gergely Mátéra, 2015 novemberében
Felvételünkön a Svetits-gimnáziumban tapad a figyelem a padlón ülő játszókra: Edelényi Vivienre és Vranyecz Artúrra, illetve a mögöttük takarásban lévő Kiss Gergely Mátéra, 2015 novemberében - © Fotó: Derencsényi István
Debrecen – Edelényi Vivien, Kiss Gergely Máté és Vranyecz Artúr színészekkel beszélgettünk.

  • A Verona, 1301 című darab századik előadása, valamint a színházi ifjúsági program kapcsán a művészek a velük készített interjúnkban többek között kifejtették: nagyon intim kapcsolat alakul ki, ahol a gyerekek minden egyes rezdülését érzik.
  • Természetesen vannak „koszok” a rendszerben, például amikor az egyik diák azt hiszi, nem veszik észre, hogy folyamatosan sugdos a szomszédjának. Ilyenkor nekik kell alkalmazkodniuk, változtatniuk a formán, s visszanyerni az esetleg akár csak pillanatokra is elvesztett figyelmet.
  • Mindezek mellett meg is kell találni a hangot az adott csoporthoz. Szelíden vagy hangosabban, de a cél ugyanaz. Ugyanakkor óriási kihívásnak tartják a perifériára szorult gyerekek helyzetének azonnali megoldását, és a kirekesztett diákok integrálását is.
  • Örökre emlékezetes marad nekik az a sok, csillogó szemű középiskolás, akik az előadás végén odamennek hozzájuk, és megköszönik az élményt, amit tőlük kaptak.

Mivel itt, Debrecenben a Shakespeare Rómeó és Júliája ihlette Verona, 1301 című előadás volt az első a Csokonai Ifjúsági Programban, volt-e bármiféle beleszólásotok az alkotási folyamatba? Olyasmire gondolok itt, hogy a projekt létrehozói és vezetői, Madák Zsuzsanna, Bethlenfalvy Ádám és Cziboly Ádám kikérték-e a véleményeteket arról, hogy például mely pontokon állítsátok meg az előadást? Vagy már a kész programot kaptátok kézhez?

Kiss Gergely Máté: A témaválasztásba, a foglalkozások és színházi részek kialakításának rendszerébe nem volt beleszólásunk, hiszen az adott volt, hogy a nagyszínpadi előadáshoz kapcsolódva a Rómeó és Júlia lesz feldolgozva, de – workshopok keretében – kipróbálgattak formákat, felmérték, mi volna jó, mi állna jól nekünk.

Edelényi Vivien: Így van. Madák Zsuzsanna, Gemza Melinda, és ahogy mi emlegetjük őket, az „Ádámok” nagyszerűségét mi sem bizonyíthatja jobban, mint hogy abszolút kompromisszumkészek és nyitottak voltak a változtatásokra. A foglalkozásrészeket hozzánk igazították. A személyiségünk lehetett az alapja a formák kiválasztásának is. És semmi nem volt ránk erőltetve. Ezt mindenki szem előtt tartotta, hiszen csak így tudtunk hiteles és helytálló dolgot alkotni, olyat, ami mögé maximálisan, teljes mellszélességgel oda lehet állni. Visszagondolva is hálásak lehetünk a türelmükért. Ki kellett várniuk, míg megismerkedünk a tantermi színházi formák sajátosságaival. És most, hogy már túl vagyunk több mint száz előadáson, sem engedték el a kezünket. A rendezőnk és a mentoraink továbbra is visszajárnak hozzánk, hogy együtt hozzuk ki a lehető legtöbbet és legjobbat az előadásunkból, hogy ezáltal még pontosabban adhassuk át a kérdéseinket és gondolatainkat az ifjúságnak. Ez nemes feladat. Büszke vagyok rá, hogy képesek vagyunk az épülésre.

Vranyecz Artúr: Az én helyzetem ebből a szempontból speciális, mert én később, körülbelül az alkotási folyamat háromnegyedénél, egy zenészként és mesélőként részt vevő kollégám helyett, „cserejátékosként” kerültem bele a programba, s akkor tanultam meg rengeteg szöveget, s próbáltam zenészként tevékenykedni úgy, hogy ne vegyék észre, hogy nem vagyok az.

Mi jelentette számotokra a legnagyobb kihívást ebben a szokatlan feladatban?

V. A.: Azt emelném ki, hogy itt más formában találkozunk a közönséggel. Miközben játszunk, olyan közelségben és lekövethető érzelmi állapotban van a közönség, mint például az utcaszínházban. S nagyon nagy felelősség, hogy úgy vigyük tovább a történetünket, hogy közben megőrizzük ezt a kapcsolatot velük. Megteremtsük, majd végig ápoljuk a kapcsolatot, s a figyelmüket is fenntartsuk.

Tehát számodra az interaktivitás a legnagyobb próbatétel?

V. A.: Igen, egyértelműen. Nagyon intim kapcsolat alakul ki, ahol a gyerekek minden egyes rezdülését érezzük. Természetesen vannak „koszok” a rendszerben, például amikor az egyik diák azt hiszi, nem vesszük észre, hogy folyamatosan sugdos a szomszédjának. Ilyenkor nekünk kell alkalmazkodnunk, változtatnunk a formán, s visszanyerni az esetleg akár csak pillanatokra is elvesztett figyelmet. Én amúgy is nagyon sokat vagyok – a mesélő pozícióm miatt – megfigyelő helyzetben, én forgatom át a „meséskönyvet”, a színésztársaimat is tudom kívülről nézni, s érzékelem, hogy rajtuk keresztül mit mi felé kell vinni. Megpróbálok játékmesterként ilyenkor egyfajta belső rendszerrel irányt adni, hogyan vigyük tovább a történetet. Így minden egyes előadásnak megvan a sajátos szövete.

v4Vranyecz Artúr: „…a gyerekek minden egyes rezdülését érezzük” | Fotó: Molnár Péter

K. G. M.: Valóban, Artúr mindenképpen „kollégamentő” szerepben is jelen van, a „fele agya” folyamatosan figyel, mi történik velünk, s ha például nincs a helyén egy kellék, akkor azt ő megoldja. Ő tehát kint is van és bent is a produkcióban, s ez azért nagyon jó, mert rengeteget tudunk arról beszélgetni, hogy ő mit látott, hogy aznap épp mit hogyan csináltam. De visszatérve a kérdésedre, mi volt itt a legnagyobb kihívás: számomra a foglalkozásrészek. Amiket szintén úgy kellett megoldani, megélni, hogy az színházi legyen. A művészet lényege az önkifejezés, nem a hatásvadászat, s itt úgy kellett kifejezni magunkat, hogy a legcsöndesebb diák is azt érezze: ez az ő Júliája, vagy ez az ő Rómeója. S mivel rengetegféle gyerekcsoportnál voltunk, az átlag-alaphangulatot kell mindig megragadni: hisz más ez az autószerelőknél, más egy elitgimnáziumban vagy egy kollégiumi közegben.

E. V.: Ahhoz tudok csatlakozni én is, amit Geri mondott: ma már tudjuk, hisz megtapasztaltuk, hogy minden előadás új és másmilyen, mint az azelőtti. Tudjuk, ez minden színházi előadásra igaz, de itt hatványozottan érvényes. A gyerekek lelkéig eljutni a legnagyobb feladat. És valóban, nemcsak az egyes egyént figyeljük, hanem a csapatot, a csoport dinamikáját. Nem mindegy, hány óra van, és az sem, milyen órájuk volt azelőtt. Először nekünk kell összehangolódnunk, aztán pedig velük. A legfontosabb cél: kapjanak valamit tőlünk. Ha válaszokat nem is talál a gyermek, de kapjon kérdéseket, amiken később gondolkodhat, vagy egy pillanatot, egy színházi élményt. Tehát számomra a legnagyobb kihívás: megtalálni a hangot az adott csoporthoz. Szelíden vagy hangosabban, de a cél ugyanaz. S óriási kihívás a perifériára szorult gyerekek helyzetének azonnali megoldása, és a kirekesztett diákok integrálása. Valljuk be, ez lehetetlen küldetés. De tanulom a módját a különbségek és ellentétek kezelésének. S ha ez csak pillanatokra is, de sikerül, már boldog vagyok, és megérte.

Mi volt az, amitől a kezdetekkor a legjobban tartottatok, de aztán végül gördülékenyen ment, és fordítva: mi az, amiről azt hittétek, olajozottan fog működni, és mégis problémát okozott?

K. G. M.: Az elején attól tartottam, hogyan fogom ezt a rengetegféle szerepet eljátszani, de a legnagyobb problémát mégis a foglalkozásrészek, s azon belül a csendek jelentették. Az „Ádámok” persze treníroztak rá bennünket, hogy a csendektől ne ijedjünk meg, hiszen akkor a diákoknál „forognak az agytekervények”, de ezeket volt a legnehezebb türelmesen kivárni. Nagyon emberien kell ezt az előadást játszani, el kell reggelente fogadnunk egymást is, a gyerekeket is. Plusz a váltásokkal is küszködtem, hogy a színházas forma hogyan úszik át a foglalkozásrészekbe, s ezeket milyen hatásos szövegekkel tudjuk átkötni. A sokadik közös workshopnál alakult ki például annak a módja, ahogyan a dajka szerepéből – aki megállapítja: az nem lehet, hogy két ellenséges család sarja egymásba szeressen – hirtelen már egy kiscsoportos foglalkozásban viszem tovább ezt a problémát.

V. A.: A foglalkozásrészek nekem is gondot okoztak, de mivel én nem ugrálok szerepből szerepbe, hanem a történet továbbvitele a feladatom, ezért a dramaturgia és a struktúra kellett, hogy bevésődjön az agyamba. Az első előadásokban ezért még sok hibát is elkövettem, hogy mi után mi jön, hiszen összevissza ugrálunk a történetben, és ilyenkor Gergőék segítettek „visszakavarodni” a helyes sorrendhez. De szerencsére ezzel most már nincs gond, minden a helyére került. A foglalkozásrészekben pedig az a nagy kihívás, hogy látszólag kötetlen beszélgetésekben vagyunk a diákokkal, de nagyon óvatosan kell fogalmazunk. Kerülnünk kell a ráutaló mondatokat; akkor vagyunk jók, hogyha bennünket is meglepetés ér egy-egy diák válasza esetén. Így mára már patikamérlegen mérjük, milyen fogalmakat adagoljunk ahhoz, hogy egyedi gondolatokat húzzunk elő a diákokból.

E. V.: Kezdetben nekem is a színházi nevelési formák jelentették a nehezebb feladatot, és a Shakespeare által írt részek voltak testhezállóbbak. Csatlakozom az Artúr által mondottakhoz: az elején azt éreztem, hogy a foglalkozásrészeknél meg van kötve a kezem, és nem beszélhetek szabadon a gyerekekkel. Ma már az, amit ezzel kapcsolatban az „Ádámoktól” megtanultunk, kulcs a kezemben.

A megtanult, kellő helyen és időben alkalmazott hívószavak, mondatok segítenek lavírozni a gyerekek válaszai között.”

Mi minden volt az, amit ezalatt a most már több mint száz előadás alatt megváltoztattatok a kezdetekhez képest?

V. A.: Az első gyilkosság utáni szobros játékot változtattuk meg – hosszas kísérletezés után – egy még komplexebb szoboralkotó játékra.

K. G. M.: Illetve bejött egy interaktív játék is a végére: lehet találkozni a herceggel, azt követően, hogy meghalt Rómeó és Júlia, s el lehet neki mondani, ki hogyan oldaná meg a kialakult helyzetet. A forró székes játék is változott. Van az egész előadásnak egy tételmondata: hogyan befolyásolta a felnőttek érdeke a fiatalok életét? A forró székes játékban, amikor a diákok kérdéseire a különböző, általam játszott szerepekből improvizálok válaszokat, egy idő után szintén kaptam olyan tételmondatokat, amikkel bármely, a gyerekek által feltett kérdésre tudok reagálni. Mondok egy konkrétumot: amikor száműzik Rómeót, és Júliával közli az apja, hogy Parishoz fogja hozzáadni, a gyerekek engem mint dadát, mint Júlia anyját vagy az apját kérdezhetnek. S itt minden szerepemhez lett egy tételmondatom, ami mankót jelent a válaszadáskor.

E. V.: Mindezt azzal foglalnám össze: mi is, és velünk együtt az előadás is változik. Az, hogy ehhez a változáshoz még segítséget is kapunk, illetve teret ahhoz, hogy újra és újra újíthassunk a produkción a szakavatottak segítségével, abszolút ajándéknak élem meg, és sikerként könyvelem el.

Végül, kérlek Benneteket, meséljétek el az eddigi előadások folyamán ért legmegdöbbentőbb élményeteket! Valami olyasmit, amire azt mondjátok: míg élek, emlékezni fogok rá!

V. A.: Az egyik alkalommal olyan iskola kollégiumában játszottunk, ahol korábban sajnálatos módon egy szerelmi tragédia történt, ami rendkívül érzékeny alapot adott az előadásnak. Ráadásul ebben a csoportban volt egy beszédes tekintetű mozgássérült diák is, akinek a nyitottsága, az érdeklődése igen emlékezetes. Ő volt az, aki, amikor megállítottuk a történetet és egy forró székes játékot ajánlottunk, azt mondta, ennek nincs értelme, mert szerinte kiszámítható a játék kimenetele. Ám amikor elkezdtük, mégis „beszállt” a játszmába, és önfeledten lépett szerepbe. Jó volt látni, milyen gondos, szerető közegben él.

E. V.: Igen, valóban, ez az élmény számomra is meghatározó.

Ám emellett az egyik kedvencem egy autószerelő osztály, akik lezseren és kevés érdeklődést mutatva fogadtak bennünket, majd másfél óra múlva maximálisan bevonódva, teljes beleéléssel vitatkoztak az egyik foglalkozásrész alatt Capulet úrral, hogy miért nem foglalkozik Júlia érzelmeivel, miért ilyen önző? A szerelem neki semmit sem jelent?”

De örökre emlékezetes marad az a számtalan csillogó szemű középiskolás, akik az előadás végén odajönnek hozzánk, és megköszönik az élményt, amit tőlünk kaptak.

K. G. M.: Én mindig mindent elfelejtek, ezért erre egy „holly­woodi” választ tudok adni: a legmeglepőbb számomra az, hogy 102 előadás eljátszása után is mennyire tud ez hiányozni. Alig várom a szeptembert, hogy újra mehessünk a sulikba a diákokhoz!

Gyürky Katalin


Fotó: Molnár Péter
Debrecen - A Verona, 1301 századik előadását tartotta meg hétfőn a Csokonai Ifjúsági Program csapata. A Shakespeare Rómeó és Júlia című darabja alapján készült osztálytermi nevelési előadás színészei a Debreceni Református Kollégium Dóczy Gimnáziuma diákjainak meséltek a generációkon átívelő gyűlöle...