Együtt haladtunk a kocsisorban Mátészalka felé, ahol a Cine-végi szegényes, kopott, parányi házak felől nagyon sokan integettek kézzel, kalappal a fontos embernek. Fehérgyarmaton először az árvíz után épült új városnegyedet kereste fel a vendég, köztük egy fiatal családot az egyik szép lakásban. A küszöbön lecövekelve hallottam, hogy a vendég kávézás közben többször is rákérdezett: „És a mama merre van?” Azt válaszolták neki, hogy az asszony háza a dombon van, azt nem tette tönkre az áradat, a mama egyébként gyakran bekopog hozzájuk. „És maguk is kopognak az ő épen maradt, öreg ajtaján?” – kíváncsiskodott a vendég, aki búcsúzáskor többször megismételte, hogy csókoltatja a mamát… Akkoriban nem lehetett kikerülni a téesz központot, ahová szintén elmentünk, cigire gyújtottunk, és a kis poharakban megcsillant a szatmári szilvapálinka is. Egyszer csak a fontos vendég súgott valamit a téesz elnök fülébe, aki nyomban válaszolt: „Hogyne volna, menjünk máris!”, s hallani lehetett, ahogyan az udvaron lévő tömeg hosszasan éljenez.
„Mi ebben az emberi?” – kérdezte a főnököm, miután visszatértem a szerkesztőségbe, gondolván, hogy az agyamra ment az a kis pohár pálinka. Tudják, mit súgott a tisztelt vendég a téesz elnök fülébe? Aziránt érdeklődött, van-e a közelben vécé. Hát kell ennél emberibb dolog?
– Angyal Sándor –
