Vendégjegyzet: Sport és azonosságtudat

Vendégjegyzet: Sport és azonosságtudat
Soha életemben nem sportoltam rendszeresen. Ebből következően nem is érdeklődtem annyira a futball, az atlétika, szertorna iránt, mint kortársaim többsége. Csiha László jegyzete.

Persze tudom, hogy a rendszeres testmozgás egészséges, az ismétlődő edzések és a csapatban vívott küzdelmek az egyéni lelki fejlődését is nagyban szolgálják. Passzivitásomból csak azok a nagy nemzetközi események zökkentettek ki, amikor a magyarok egyénileg vagy csapatban a nemzet színeiben küzdöttek. Gyerekkorom szép emlékei a helsinki olimpia aranyérmei, a londoni 6:3-as labdarúgó győzelem, vízilabdásaink szovjetek elleni melbourne-i diadala a budapesti forradalom leverése után.

Felnőtt fejjel is izgulok Cseh Laciért, Gyurta Dánielért, kajakosainkért. Mi volt és mi az ami engem kiragadott közönyömből. Fiatalon nem gondolkodtam rajta, de azóta rájöttem, hogy magával sodort szűkebb környezetem és a nagyobb közösség lelkesedése. Ez a nagyobb közösség a nemzet, vagy legalábbis népünknek az a része, amelyik büszkén vállalta és vállalja magyarságát. A magyarság vállalásának sok változata van, vészterhes időkben életünket is kockáztatnunk kell, békében a becsületes munka, nemzettársaink közösségének önzetlen szolgálata, tudati-érzelmi azonosulás azokkal, akik közülünk kiemelkedve a tudomány, a művészet területén nagyot alkottak. A hétköznapi gondolkodás számára nehezen megfejthető, hogy miért büszke egy nyugdíjas Szentgyörgyi Albertre, hisz személy szerint neki semmi érdeme nincs a nagy Nobel-díjas sikerében. Ám az érzelmi azonosulás nem követeli meg az észérveket, mint ahogy az anyai szeretetet sem lehet számítógépes programokkal analizálni. Az is a nemzeti érzés, a nemzeti azonosságtudat egyik megnyilvánulása, hogy azonosulunk országunk sportolóival, együtt örülünk velünk, együtt kesergünk, ha nem sikerül úgy a meccs, a csörte, ahogy szerettük volna. A magyarsághoz való tartozás, tudatos és egyben ösztönös nép- és nemzetszeretet a versenyző számára is erkölcsi kötelesség.

Az én felfogásom szerint a sportoló fogalma gazdagabb annál, hogy csak szinonímája legyen a jó tornásznak, a tehetséges öttusázónak. Ez a fogalom magába foglal egy erkölcsi többletet a feltétlenül szükséges technikai felkészültség mellett. A sportoló azzal több, hogy tudatosan népe szolgálatában áll, teljesítményével nem csak saját sikereit gyarapítja (ez persze érthető és természetes törekvés), hanem hálálja a bizalmat az őt felnevelő nemzetnek, mély azonosság alakul ki a versenyző és a népe között. S ha sikerül az aranyérem, akkor boldogan énekli himnuszunkat még akkor is, ha fahangja van. Magától értetődik, hogy minden ország sportolói saját hazájuk dicsőségéért küzdenek, s nincs abban semmi nacionalizmus, ha fair play szabályait megtartva, elbocsátó közösségüknek akarnak örömet szerezni. Az a sportszerető, aki ért a labdarúgáshoz, ökölvíváshoz, teniszhez teljesebb élményeket szerez a küzdelmek láttán, mint a hozzám hasonlóak, akik csak hazafias lelkesedésből aggódnak vagy örülnek a lelátón vagy a képernyő előtt.

Vannak azonban számomra megérthetetlenül olyan esetek, amikor a szakszerűség, profizmus tisztelete felülírja a patriotizmust. Megmagyarázhatatlannak tartom, hogy sok sportolónk külföldi csapatban játszanak, ahelyett, hogy valamelyik itthoni gárdát erősítené.

Megdöbbentő, hogy lelkes szurkolók, akiknek társaságában csak aktuális mérközésekről lehet hallani, megértéssel kezelik, ha egy tehetség külföldön kamatoztatja tudását. Mintha csak Katona Bánk bánjának Biberachját hallanánk: ahol a haszon ott a haza (nem szöveghűen idéztem). Menthetetlenül eszembe jut az, hogy a sport leképezi a magyar társadalmat. Bizonyos párhuzamosságot látok abban, hogy kiváló sportolók külföldre mennek, és aközött, hogy sok orvos szintén kihasználja, hogy egyes nyugati országokban nem tudják biztosítani az értelmiségi utánpótlást, és a jobb kereset reményében, a sportolókhoz hasonlóan, másutt rendezik be életüket.

Egyvalamiben viszont nincs párhuzamosság. Ha egy kiváló sportolót átvesz egy másik csapat, az átvevő fizet a nevelő egyesületnek. Arról azonban nincs szó, hogy Svédország, Norvégia, Anglia kárpótolná a magyar orvoskarokat viszonzásul a jól kiképzett szakemberekért.

Remélem, hogy a londoni olimpián szép magyar sikerek születnek. Igazuk lesz azoknak, akik 8 vagy 9 aranyéremben bizakodnak.

Azonban bármi lesz az eredmény, arra kell törekednie társadalmunknak, hogy a sport minél nagyobb szerepet játsszon életünkben, s ne csak a fizikai fittség fenntartását szolgálja, hanem nemzeti önbecsülésünket is.

 

Csiha László

nyugdíjas középiskolai tanár