Vendégjegyzet: Memento mori

Akt.:
Hetven évvel ezelőtt, 1944. június 28-án fejeződött be a debreceni és Hajdú-Bihar megyei zsidóság deportálása. Topor István írása.

A debreceni gettó felszámolása június 21-én kezdődött meg. Hajnalban csendőrök hatoltak be a gettó területére, felverték álmaikból a lakókat, és a lakhely gyors elhagyására adtak utasítást. Csak egy kézicsomagot vihettek magukkal, a többit át kellett adni a hatóságoknak. A személyi csomagokat átkutatták, a személyi iratokat elvették, majd az embereket szekerekre pakolva, lovasrendőrök kísérete mellett a város déli részén található Serly-téglagyárba vitték. Ekkora már itt voltak a hajdúböszörményi, a hajdúdorogi, a hajdúnánási és a balmazújvárosi gettók fogvatartottjai is.

Mayer Lajos debreceni lakos így írt a téglagyárba való érkezésről: „…a megérkezés pokoli volt. Csendőrgyűrű vette körül a szekereket, és éktelen szitkozódás közben ráncigálták le az embereket, ha véletlenül késlekedtek a lerakodással, főleg az idősebbeket, a nehezen mozgó asszonyokat. Ezután kezdetét vette a poggyászvizsgálat, és halálbüntetéssel való fenyegetőzéssel kötelezték a szerencsétleneket, hogy nyomban adják le a náluk lévő ékszereket, pénzt, gyufát, gyertyát. A téglagyári színekben kevés volt a hely alvásra, sokan a szabad ég alatt, földre terített kabátokon aludtak”. Sokan már megérkezésük napján öngyilkosságot követtek el. A téglagyár területére orvost nem engedtek be. A halottak száma egyre növekedett, de az őrség nem engedélyezte, hogy a tetemeket a gettó területéről kivigyék. Az összezsúfolt emberek élelmezése is komoly problémát jelentett. Általában csoportosan főztek és ettek, ha volt velük ehhez elegendő alapanyag. A közös ellátást is igyekeztek megszervezni. Egy hatalmas fürdőkádat neveztek ki főzőüstnek, ebben főzték a levest. A tábor egyetlen vízcsapja szinte állandóan a főzést szolgálta, így ivásra vagy tisztálkodásra alig jutott víz.

A téglagyárat magyar csendőrök őrizték élesre töltött gépfegyverekkel. A szemtanúk gyakran számoltak be a csendőrök kegyetlenkedéseiről, akik állandóan pénz és értéktárgyak után kutattak. Egyeseknek dagadt a tarsolya a rablott értéktárgyaktól. A kémelhárítók tevékenysége volt azonban a legszörnyűbb. Megjelenésük rémületet keltett a táborlakókban. A jómódúnak ismert embereket kiválogatták, majd a Péterffy utcai kaszárnyába vitték, ahol kínzásokkal próbálták megtudni, hová rejtették el pénzüket, értékeiket.

A táborban lévők sorsa június 24-én véglegesen megpecsételődött. Ekkor indították ugyanis útnak az első transzport-listán összeírt embereket. A szentgyörgypusztai táborba, gyalogmenetben kísérték őket végig a Hajdúböszörményi úton. A gettót négy szerelvénnyel számolták fel. Június 25-én a gazdaság melletti vágányokra érkező első szerelvénybe 2286 főt vagoníroztak be. Négy nappal később az auschwitzi rámpához érkezetek. Ezzel kezdetét vette a debreceni zsidóság tragédiája. Június 26-án és 27-én újabb két szerelvény indult útnak. A víz és élelem nélkül elindított vagonok előbb Auschwitz felé vették az irányt. A már úton lévő szerelvényeket Kaltenbrunnernek, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal vezetőjének kérésére Eichmann Bécs felé irányította. Bécs polgármestere munkaerőhiány pótlása céljából igényelte meg a magyar rabszolga munkaerőt. A transzportokat alkotó mintegy 20 000 zsidó a IV. csendőrkerületi gettókból került ki. Strasshof lett a végállomás. E két Ausztriába érkezett szerelvényen összesen 6841 személy volt. A strasshofi tábor lakóit július 1-jén különböző mezőgazdasági és ipari üzemekbe küldték munkára. Az ausztriai munkatáborokba deportáltak jelentős része, mintegy 75 százaléka túlélte a megpróbáltatásokat. Június 28-án indították el az utolsó, főleg betegekből, gyengélkedőkből és idős emberekből álló szerelvényt Auschwitzba. Július 3-án érkeztek a hírhedt táborba. A válogatást követően a legtöbbjük még aznap a gázkamrákban végezte.

A debreceni zsidók egy kisebb csoportjának lehetősége volt a túlélésre. Néhányan az első világháborúban szerzett vitézségi érdemrendjüknek köszönhették a megmenekülést. Ennek köszönhette az életben maradást Vizsolyi Zoltán, a Schell vállalat igazgatója, dr. Takács József ügyvéd és Mannheim Mór, a zsidó polgári iskola tanára. A kivételezettek között volt Kárpáti Károly, az 1936-os berlini olimpia bajnoka. A Kasztner-féle mentőakció eredményeként néhány debreceni hitközségi vezetőnek, rabbinak, cionistának sikerült megmenekülnie a pusztulástól. A kiválogatottak előbb Budapestre a Kolumbus utcai táborba kerültek, majd a Bergen-Belsenben eltöltött hónapok után Svájcba jutottak, onnan többségük 1945 augusztusában Palesztinába érkezett és telepedett le.

1945-re a „száz esztendős szorgalommal felépített zsidó kultúr-közösség így vált néhány hét alatt semmivé.”

– Topor István –

(A szerző Debrecenben élő tanár, történész.)