Vendégjegyzet: Hajdúvirtus az Isonzónál

Kiss Róbert
Kiss Róbert - © Fotó: Ratalics László
A Nagy Háború kitörésének századik évfordulójának évében járunk. Ennek megfelelően sok szó esik az akkori harcokról, katonákról. Időszerű, hogy ezúton megemlékezzünk egy olyan hőstettről, ami ugyan csak apró morzsa az 1. világháború több éves történetében, de régiónk szempontjából mégis fontosabb más tetteknél. Kiss Róbert jegyzete.

Debrecen háziezrede, a császári és királyi 39. gyalogezred katonáit köztudottan régiónkból sorozták. Az ezred – mely jelenleg az 5. Bocskai István Lövészdandár 39. lövészzászlóaljaként él tovább – a világháború legtöbb hadszínterén megvívta a maga harcát.

Ezek a harcok nem szűkölködnek a vitéz hőstettekben, és most ezekből egy kiemelkedő helytállás olvasható ezen írásban. 1915 márciusában, az 5. isonzói csataként elhíresült véres harcokban a mai San Martino del Carso (Olaszország) közelében a Monarchia 43. gyalogezredét az olasz támadás kivetette néhány védőállásból. A többszöri, sikertelen visszafoglalási kísérletekben a 39. gyalogezred is részt vett.

A sikertelenség ellenére az újbóli támadásra még mindig 80 régiónk beli katona jelentkezett, akik közül a hajdúnánási Daróczi Ambrus zászlós 15 főt választott ki a lehetetlennek tűnő küldetésre. A 16 vitéz 39-es az esti szürkületben végrehajtott merész rohama meglepte az olaszokat, és kézigránátzápor pusztította el a kiszemelt betörési ponton védő erőiket. Dacára annak, hogy jelentős túlerő várta a hősöket, katonáink kézigránáttal, valamint közelharcban megtisztították az állás egy jelentős részét. Jellemzi a test-test elleni küzdelem borzalmát, hogy a Daróczi zászlóst már csaknem legyűrő olasz százados annak torkát igyekezett fogaival feltépni.

A maroknyi csoport parancsnokát egyrészt saját lélekjelenléte és 12 tollú harci buzogánya mentette meg (ezzel sikerült mellbe vágni az olasz kapitányt), másrészt két hű katonája, akiknek bajonettjei átjárták az ellenséges tisztet. Miután jelentős szakaszt sikerült elfoglalni, katonáink elbarikádozták az olaszok felé vezető lövészárkot, majd hozzáláttak a sajátjaiktól ez által elvágott, állásaikban rekedt olaszok megsemmisítésének. Sokat elmond, hogy a magyar katonák olyan eréllyel léptek fel a harc során, hogy olasz ellenfeleik nem pusztán tömegesen adták meg magukat, hanem önként adogatták saját fegyvereiket, kézigránátjaikat az azokból lassan-lassan kifogyó magyaroknak.

A véres küzdelem csak 4 óra múlva ért véget, a kis csapat teljes győzelmével. A siker áldozatokat követelt: egy 39-es katonát már hiába vártak odahaza ezután, míg két bajtársuk sebesülés miatt vált harcképtelenné. Elnézve azonban az ismert olasz veszteséget, hihetetlen, hogy 16 végsőkig elszánt 39-es mire volt képes! Fogolyként maradt az állásokban 136 olasz, meghalt és megsebesült 150-200, míg zsákmányként került az ezred kezére 266 puska – a kabai Juhász Imre egymaga 25 foglyot ejtett.

Utóbbi adatok alapján 500 fő körüli olasz erőt támadott a 16 hajdú vitéz, és sikerességüket emeli, hogy a megsegítésükre küldött saját erők közül 40-en haltak hősi halált úgy, hogy az olasz állásokig el sem jutottak! Daróczi zászlós jelentését csak harmadnap írta meg, addig eszméletlenül, félrebeszélve viaskodott az átélt borzalmakkal. Miután felébredt, már várta a telegráfüzenetet az arany vitézségi éremről, melyet március 26-án maga József főherceg tűzött a mellére. A katonák két-két hét szabadságot kaptak, míg többen külön elismerésben is részesültek. A zászlósukat megmentő két katona, a szintén nánási Kelemen Imre és a debreceni Gyöngy György 50-50 korona pénzjutalmat, valamint Tar és Szuromi gyalogosokkal együtt nagy ezüst vitézségi érmet kaptak.

Egy nemzetközi gyakorlat alkalmával a nevezett 22-es védőállásból két szikladarabot hoztak haza a mai 39-esek. Egy mindig az épületük előtt pihen, míg párja útra kel, és követi a zászlóaljat misszióba, gyakorlatra. Zárásként búcsúzzon a sziklákon elhelyezett táblák felirata, emlékezve a 16 hős tettére: „Egy 39-es kéz épített be egy lövészárok mellvédjébe az olasz fronton 1916-ban, és egy 39-es kéz hozott el onnan 2012-ben. Láttam a 39-esek dicső harcait, s tanúja vagyok utódaik helytállásának.”

A szerző MH 5. Bocskai István Lövészdandár zászlósa