Vendégjegyzet: Az örmény népirtás centenáriuma

Vendégjegyzet: Az örmény népirtás centenáriuma
„Ugyan ki emlékszik ma már az örmények kiirtására?” Egy héttel a Lengyelország elleni támadás előtt Adolf Hitler azért tette fel tábornokainak ezt a kérdést, hogy megnyugtassa őket: a lengyelek és a zsidók megsemmisítését a korábbi antanthatalmak ugyanúgy elnézik majd a németeknek, mint az örmények kiirtását a törököknek. Dr. Pénzes Ferenc jegyzete.

Hitler tévedett, hiszen szerte a világon április 24-én emlékeznek meg az örmények legnagyobb történelmi tragédiájuk, a genocídium áldozatairól. Azért választották nemzeti gyászünnepükül éppen ezt a napot, mert 1915-ben április 24-én kezdődött az isztambuli örménység szervezett mészárlása. Ezen a napon tartóztatták le a török fővárosban élő, az örmény szellemi elitet alkotó jelentős számú írót, művészt, orvost, ügyvédet, majd deportálták őket Anatóliába, s útközben kivégezték őket.

1914-től az 1. világháború teljességgel lefoglalta a nagyhatalmakat, s így az „örménykérdés” csak jelentéktelen probléma volt számukra – végleges megoldására a törököknek sikerült kihasználni a háborús zűrzavart. A kaukázusi fronton az oroszok oldalán több önkéntes örmény ezred harcolt, és amikor a sarikamişi ütközetben a törökök teljes vereséget szenvedtek, kudarcukért az örményeket vádolták. Ez volt a genocídium közvetlen kiváltó oka.

1915. február 15-én a török hadügyminiszter, Enver pasa megerősítette a belügyminiszter, Talat pasa tervét, miszerint az örmény lakosságot korra és nemre való tekintet nélkül meg kell semmisíteni. A mészárlást török katonák, csendőrök, valamint az örmények ellen felbujtott kurd szabadcsapatok végezték. A likvidálás másik módja a deportálás volt. Számtalan örmény helység lakóit hajtották Mezopotámia és Szíria sivatagaiba. Az élelem- és vízhiánytól szenvedő rongyos, elgyengült emberek közül csak kevesen értek célba, s még kevesebben maradtak életben az ottani lágerek kibírhatatlan körülményei között.

Alig két év leforgása alatt megvalósult Nyugat-Örményország, valamint Kilikia, Nyugat-Anatólia és más örménylakta vidékek lakosságának a tömeges elpusztítása. Az áldozatok száma elérte a másfél milliót. 800 000 főre tehető azoknak a száma, akik el tudtak menekülni, és a világban szétszóródva a már meglévő örmény közösségekhez csatlakoztak, vagy pedig új közösségeket alapítottak.

Az örmény népirtás szórványosan ugyan, de még a világháború után, a 20-as években is folytatódott. Így például 1922. szeptember 13-án a törökök felgyújtották Szmirna görög és örmény városnegyedét, s végeztek az ott lakókkal.

Az irtó hadjárat során az örmények több alkalommal is hősies ellenállást tanúsítottak. 1915 tavaszán Van lakói meghátrálásra kényszerítették a törököket, s az orosz csapatok bevonulásáig sikerült tartaniuk városukat. Ellenálltak Garahiszár, Mus, Szaszun, Urfa lakói is. 40 napig tartott a Musa Dagh hősies védelmi harca, s ezt a küzdelmet örökítette meg Franz Werfel híres regényében. Az üldöztetés ellen az egyetlen megoldást az emigráció jelentette: így legalább puszta életüket megmenthették.

A 20. század szégyenletes történelmi eseményeire gondolva akaratlanul is párhuzamot vonhatunk az örmény genocídium és a 25 évvel későbbi zsidó holokauszt között. Hitler tudott az örmény népirtásról, sőt, mint fentebb olvashatták, példaként is szolgált számára, miként lehet büntetlenül elpusztítani egy egész népet. Mi, a megemlékezők és a leszármazottak, immár száz éve minden esztendőben április 24-én megrendülten gondolunk arra, hogy olyan égbekiáltóan súlyos emberiség elleni bűntettnek, mint amit az örmény nép ellen elkövettek, soha és sehol nem szabadna megtörténnie.

-Dr. Pénzes Ferenc-
A szerző egyetemi adjunktus, a Debreceni Örmény Kisebbségi Önkormányzat elnökhelyettese








hirdetés