Vendégjegyzet: A Szent István-kultusz alakváltozásai

Vendégjegyzet: A Szent István-kultusz alakváltozásai
Szent István nem volt a középkori Magyarország népszerű szentje. Tisztelték ugyan benne az apostoli, népét a pogányságból a kereszténységbe vezető királyt, népszerűsége nem mérhető a lovagkirály Szent Lászlóéval, a népmesék és legendák hősével, akinek a képmása díszítette Anjou királyaink pénzérméit, vagy akinek a nevéhez számtalan csoda fűződik. Bradács Gábor jegyzete.

István király alakja ugyancsak eltörpül Mátyás királyé mellett, aki bár korának talán legnépszerűbb uralkodója volt, a halála utáni idők nehézségei, a 15-16. század fordulójának anarchiája, a királyi hatalom gyengesége, a Dózsa-féle parasztfelkelés, valamint az egyre súlyosabbá váló török fenyegetés miatt egyfajta nosztalgiával tekintettek több mint három évtizedes országlására, úgy tekintve azt, mint az igazság aranykorára.

Szent István kultusza a barokk korban vette kezdetét: Pázmány Péter kezdeményezésére került államalapító királyunk ünnepe a katolikus ünnepi kalendáriumba. Ugyancsak a barokk kor „találmánya” a Mária országa, a regnum Marianum képzetköre, amely leginkább a 16-18. század hitvitái során volt hatékony eszme a protestantizmus ellen, egy egységes, katolikus magyar rendi állam megvalósítása érdekében. Végezetül nem elhanyagolható Mária Terézia szerepe sem az István-kultusz jelenleg ismert formájának kialakításában, aki az első királyunk alakjával a Habsburg-dinasztia és a rendek egyfajta kompromisszumát kívánta reprezentálni, elég legyen itt csak a Szent István-rend megalapítására, vagy a Szent Jobb Raguzából történő hazahozatalára gondolni.

Mária Terézia királynő rendeletben állami ünnepnek nyilvánította augusztus 20-át, Szent István szentté avatásának napját. Ez 1848-ig hivatalos ünnep is maradt, a szabadságharc leverése után azonban a független magyar államiság megteremtőjének az ünnepe több mint kellemetlen volt a szabadságharcot leverő Habsburg-dinasztia számára. 1891-ben augusztus 20-a hivatalosan is Szent István emlékünnepe, valamint munkaszüneti nap lett, a kísérlet azonban, hogy István király napja a nemzeti egység ünnepnapja legyen, a felekezeti és nemzetiségi szembenállások miatt végső soron meghiúsult, sokan tiltakoztak ugyanis amiatt, hogy egy katolikus ünnep nemzeti ünnepnap legyen. A két világháború közötti időszakban augusztus 20-a a Trianon előtti, Szent István által létrehozott Magyarország helyreállításának vágyával itatódott át, az igazságtalan területi döntések jelenbeli helyzetét a megemlékezések élesen szembeállították Szent István országának nagyságával, vélt vagy valós történelmi jelentőségével. István király halálának kilencszázadik évfordulóján (1938) törvény született Szent István emlékéről, augusztus 20-a pedig nemzeti ünnep lett. A második világháború után azonban az ünnep jellege gyökeresen megváltozott: az új, 1949. évi alkotmány kihirdetését szándékosan augusztus 20-ra időzítették (jelképezve az új, szocialista állam megalapítását), Szent István alakját mellőzve a nap az „új kenyér” ünnepe lett, 1949 és 1989 között az alkotmány napja, 1950-től ezen kívül még a népköztársaság napja is volt. Kevéssé ismert tény azonban, hogy az „új kenyér” ünnepét a dualizmus korának földművelésügyi minisztere, Darányi Ignác vezette be, mint a kenyér- és gabonaünnepként ismert Szent István-napi eseményt; a középkori Magyarországon is ismert új kenyér ünnepét július 15-én tartották.

Szent István kultusza elég sajátos módon alakult tehát az évszázadok során. A nemzeti emlékezetben minden bizonnyal kevéssé lehetett népszerű egy olyan történelmi figura, akinek a nevéhez a régi pogány kultuszok, a hagyományos társadalmi szervezet és életmód akár drasztikus eszközökkel történő megváltoztatása, kiirtása fűződik. István király esetében egy „felülről vezérelt”, kvázi mesterséges kultuszról beszélhetünk – intő jelként azok számára, akik társadalmi elképzeléseiket széles körű egyeztetés nélkül, egy rosszul felfogott társadalmi mérnökösködés jegyében kívánják ráerőszakolni a közösségre. Szent István esetében persze nem egyszerűen „reformokról”, vagy kényszerintézkedésekről volt szó: az általa megteremtett új berendezkedés volt az egyetlen záloga a magyarság további fennmaradásának; az őáltala foganatosított intézkedések (legyen szó akár a keresztény hitre térítésről, vagy a megyeszervezet felállításáról) a mai napig meghatározzák országunk képét.

A szerző történész, a Debreceni Egyetem Történelmi Intézetének tanársegéde








hirdetés