Vegyük észre azt is, ami olykor rejtve marad a szem előtt

Vegyük észre azt is, ami olykor rejtve marad a szem előtt
© Fotó: Magánarchívum
Debrecen – Óvodás korba lépett a Láthatatlan Iskola, harmadik éve nyújt segítséget a gyerekeknek az önkéntesek által megálmodott rendszer.

Ki hallott már erről? Fiatalok egy lelkes és felelős csoportjának mentorprogramjáról van szó, mely átmeneti otthonokban élő, hátrányos helyzetű gyerekeket támogat a tanulásban. Ebben az iskolában bárki taníthat mentorként önkéntes alapon és ingyenesen. A program sikeres: az eltelt három évben a bekapcsolódó gyerekek közül senki sem ismételt évet.

A Láthatatlan Iskola vezetői közül Guba Vandával és Juhász Flórával beszélgettünk az átmeneti otthonok világáról, a mentorság felelősségéről és a szépségéről.

– Mikor először hirdettük meg, hogy mentorokat keresünk, pár napon belül rengetegen jelentkeztek, úgy láttuk, az emberek nyitottak erre. Ekkoriban alakultak ki az elveink: hogy egy mentor egy gyereket támogasson, hogy személyre szabottan, interaktívan tanítsunk, mindig azt szem előtt tartva, a gyerekeknek mire van szükségük – kezdték a történetet.

Egyénre szabva

A munka két részre osztható: az egyéni és a csoportos tanulásra. Az ovisokkal még kisebb csoportokban foglalkoznak, nekik tematikus programokat biztosítanak kéthetente. Két-három mentor jut egy csoportra, akik kidolgozzák a tematikát. Ha pedig első osztályba kerül a lurkó, kap egy saját mentort, aki hetente egyszer jár a hozzá. – Ha egy gyerek több foglalkozást igényel, és a mentor is tudja vállalni, ez két alkalom is lehet. Van felzárkóztatás, van tehetséggondozás. Ha matek kell, ha történelem, akkor e szerint keresünk neki segítséget. A gyerekek elmondják, mire van szükségük, a mentor ennek alapján határozza meg, mit és hogyan tanulnak. Ők dokumentálják is a folyamatot, ezen lehet követni és ellenőrizni, hogy az anyag, a módszer egyezik-e a Láthatatlan Iskola értékeivel – magyarázta Vanda és Flóra. A mentorok csoportja pedig megosztja egymással a bevált módszereket, a jó ötleteket.

(Balról) Juhász Flóra és Guba Vanda | Fotó: Matey István

– Az egyik mentorált fiú nagyon szeretett sakkozni, de a történelmet utálta. Ezért sakkoztak, de csak akkor léphetett, amikor jól válaszolt egy-egy történelmi kérdésre. Egy másik fiúnak a számolással volt gondja. Ők gyalog indultak fel a tizedikre, a házban ahol a srác lakott. Ha jól oldotta meg a matekfeladatokat, egy emeletet mentek fel, ha rosszul, felet le – mesélte Vanda. – Ez jó motiváció volt, mert ő nem is akart számolni, de ha fel akart érni, muszáj volt – nevetett Flóra. És készült már társasjáték, olykor honfoglalóznak, százalékszámításkor a bevásárlóközpontokban nézegetik a nadrágok, cipők leárazást. – az a fontos, hogy mozgalmas és életszerű legyen a tanulás – hangsúlyozták.

Csendben létezők

Két nagy rendezvényük van: minden évben tartanak egy tanévzárót tél végén és egy egyhetes napközis nyári tábort, amelyeken a hét intézmény összes mentoráltja találkozik egymással. Mert bizony hét intézményben dolgoznak; ezek általában családok átmeneti otthonai, melyeket a város, egy-egy alapítvány vagy egy-egy egyház tart fenn.

Az intézmények közül az egyik nehezebb dió a gyerekek átmeneti otthona, ahol azok élnek, akiknek például tartósan beteg a szülője, ezért nem tudja ellátni a feladatát, vagy a családból kiemeltek, akiket nem szeretnének árvaházba vinni, de még nem találtak nekik nevelőszülőt. Itt nagyon gyakran cserélődnek a gyerekek.

– Nagyon kevesen tudják, hogy van ilyen, őszintén szólva én sem találkoztam ezzel a fogalommal, hogy átmeneti otthon. Az is meglepő volt számomra, hogy nem elsősorban roma családok lakják őket, hanem hatvan százalékban magyarok – árulta el Vanda, s azt is hozzátette, sokszor előfordul, hogy már a szülő is árva, ezért több generáció óta intézményfüggő a család. – Az átmeneti otthonban másfél évig lakhat egy család, ezt legfeljebb fél évvel lehet meghosszabbítani, utána mozdulniuk kell, és gyakori, hogy egyik otthonból a másikba mennek, egyszerűen nem tudnak kitörni.

Éppen ezért az is a célunk, hogy a gyerekeknek megmutassuk: meg lehet csinálni! Ki kell hozniuk a legjobbat magukból, tanulni, és van kiút!”

– hangsúlyozta Flóra. Ezt hívják pozitív példamutatásnak.

– Persze a legnagyobb siker az lenne, ha – és olykor meg is történik, de sajnos nem jellemző – a család kikerül az ellátó rendszerből, mert ez azt jelentené, hogy túlélte ezt a kritikus időszakot, megoldódtak a gondjaik és továbbléptek. De a mi szempontunkból tulajdonképpen az is jó, ha egy család másik otthonba költözik, mert a gyerek így a rendszerben marad, és a mentor követheti a másik intézménybe – mondták. Büszkék is lehetnének, de inkább az őszinte boldogság látszott rajtuk, amikor eredményeikről beszéltek: nincsenek bukások, középiskolába jelentkeznek olyanok, akik kezdetben elutasították ezt a lehetőséget, akad olyan, aki diákmunka során jött rá, szereti azt a tevékenységet.

Állandóság, biztonság

Jelenleg az ovis csoportokkal együtt száznál több gyerekkel foglalkoznak, ezek közül hatvan gyereket mentorálnak egyénileg. Nagyon ritka, hogy egy mentor egy gyereknél többet tudjon vállalni, főleg a külső körülmények kényszerítik ki ezt az átmeneti megoldást, és arra is nagyon ügyelnek, hogy ne legyenek változtatások: csak fél évente cserélnek mentort, szeptemberben és februárban.

Nagyon sok a bántalmazott gyerek. Sokan, éppen azért, mert minden változik körülöttük, rendkívül ragaszkodóak. – Iszonyú felelősséggel jár a munkánk, itt nem lehet fél év után elköszönni! Minimum egy év a mentorálás időtartama, hiszen nem lehetünk mi is egy újabb bizonytalan változó a gyerekek életében – nyomatékosította Vanda. Nem adnak tanácsot, de meghallgatják a mentoráltak személyes problémáit is, ha ők meg akarják osztani velük, már ez is sokat jelent a gyerekeknek. Szeretnék a ritka, értékes állandóságot biztosítani.

PtkI