Üvegtigris

Tessék elhinni, ők akarják. Nagyon. Hogy jó legyen. Lali papi, Gaben, Róka, Cingár, Csoki bácsi, Király Sanyi meg Oszi bátyám mind-mind azt szeretnék, hogy sikerüljön, még Betti is, pedig neki mindig csak azon jár az esze.

Tóth Csaba jegyzete.

Lehet, hogy kicsit hülyék, lehet, hogy nem közgazdászként, nagytőkésként, cégalapítóként, művészként, táplálkozásguruként, nyelvművelőként vagy macsóként állnak hozzá a világhoz, lehet, hogy a dolgok nem önhibájukon kívül nem mennek jól, ám ők azért igyekszenek. Megpróbálják ebben a lehetetlen országban a csaknem lehetetlent: jól és boldogan élni.

Lehet rajtuk nevetni, tiszta szívből, ahogy csak magán nevet az ember, s lehet őket szeretni, ahogyan csak magunkat tudjuk szeretni. Mert ők, az Üvegtigris amerikás magyarjai mi vagyunk.

Igen, bizony: tetszik, nem tetszik, mi magunk. Lehet, hogy nem hamburgert árulunk és ügyesebbek vagyunk, mint Lali, lehet, hogy a mi csajunk magától mondja, hogy jó volt, s nem iszunk annyit, mint Csoki, nem kizárt, hogy az álmaink nem olyanok, mint a Sanyié, elképzelhető, hogy jobban megy a bizniszünk, mint a Gabené, valószínű, hogy jobb a frizuránk, mint Rókáé, lehetséges, hogy bármiben tehetségesebbek vagyunk, mint Cingár zenészként, ám a bódé, amiben élünk, az az Üvegtigris kocsija.

Ott vagyunk a pult mindkét oldalán. Csináljuk, küzdünk-hajtunk nap mint nap, hogy jobb legyen, de sokszor csak kínlódunk, s nem jutunk sehova: mintha minden út le lenne zárva ebben az országban, az igazi hülyék, korunk sikerpercemberei meg mégis jól érzik magukat. De nem baj, megvárjuk, míg nekünk is jó lesz: addig elleszünk Laliékkal.