Változatok a gyűlöletre

Odi et amo – írta Catullus, s teljes joggal, hisz a gyűlölet és a szerelem kézen fogva jár. Régtől fogva. Ezt próbálta igazolni az olasz sorozat is, amely „A szerelem diadala” címmel latin rokonsága jogán illusztrálta az immár közhellyé kopott igazságot, az eredetiség utolsó sziromnyomát is letörölve róla. Boda István írása.

S ráadásul négy részben, holott gyatra hozadéka egy epizódban is összesűrítette a többi három unalmát. Pedig a téma ígérete adott némi esélyt az érdeklődésnek, előre jelezvén a végkifejlet megnyugtató szándékát. Már-már költői hevülettel a diadal szokványát, amely e témakörben leginkább innen közelítve leplezi le magát.

Esetünkben is szerelmi háromszöggel van dolgunk. A két befogó – hogy a mértan szakmaiságának is eleget tegyünk – Chiara és Margherita, az átfogó meg Marco, egy percre sem hágva át a szabályt, hogy az érzelmi 180 fok kellő elrendezésében osztassék meg a három főszereplő között. 45-45 fok a két lánynak, 90 fok meg a „bonviván küllemű” legénynek, amiből egy kis hímsovinizmus mindjárt kiolvasható. Marcóért ugyanis mind a két nő eseng. Chiara a feleség jogán, Margherita meg a szerető törvénye szerint. Nehéz kérdés, hogy melyikőjük jussol majd többet. Az egyensúly érdekében ugyanaz az érv látszik legkézenfekvőbbnek, vagyis hogy az egyik is és a másik is teherbe esik a termékeny olasz jóvoltából. És most jönne az érzelmi motiváció. Vagy a gyűlölet vagy a szerelem. Ebből persze kikerekedhetne valami vihart hordozó konfliktus, ám az alkotók nem mennek bele ebbe a kissé nehéznek ígérkező értelmezésbe. A könnyebbik utat választják. A feleség félreáll. A férj ugyanis akkor jelenti be nehéz elhatározását nejének, amikor amaz is döntő közlésre készül. A két titok perel egymással, de csak az egyik kerül napvilágra, a másik amannak tudomásul vételével visszavonulót fúj. Érthetőbben: Marco közli Chiarával: Margherita terhes, s ő már csak kötelességből is apát akar a gyereknek. Elválik tehát. Chiara nyeli a könnyeit, s néma marad az amúgy és boldog körülmények között édes bejelentésnek: Anyának érzem, ó Marco, magam.

Ez aztán igazi egérfogó. De nem a sorozatnak. Ott simán vágják szét a gordiuszi csomót. Chiarát inzultus éri, a támadó brutális, az asszonyka elvetél. A gond kipipálva, a helyzet napsütése azonban árnyékba borul. A győztes ellenfél hiába szül egy bájos kisleányt, idegeit tönkremarja a féltékenység. A visszafelé mutató zöld szemű szörnyeteg, miként tudjuk, nem tesz jót a „boldog együttlétnek”. S annyira nem tesz jót, hogy néhány év, s bekövetkezik a dilettáns igazságszolgáltatás: Margherita meghal. Autóbalesetben. Kislánya szene láttára. Amiből aztán komoly lelki zavar keletkezik, s ez a cseperedő csöppségnek nem válik a javára.

A fordulatot tehát tragédiák szegélyezik. Mert hiába a lehetőség, hogy a két szétvált szerelmi ösvény egymáshoz kanyarodjék, a történetnek szigorú feltételei vannak. Rá kell szolgálni a szerelemre, hogy annak végül is diadala legyen. Ebben a történetben az is bekövetkezik. Komplikáltan, de hát a sorozatok szokott szívverése már ilyen. Chiarából édes mostoha lesz, a kislány kigyógyul, Marco egy tűzvész próbatétele által hőssé magasztosul, Ámor széttöri a gyűlölet pecsétjét, s a boldog évek sugarai elibéjük vetülnek.

Viszont, ha másért nem, a Chiarát alakító színésznőért érdemes volt néhány órát rááldoznunk. Karakteres egyénisége, finoman metszett arcéle, vonzó női bája magasan kiemelte az amúgy tucatformára rajzolt szereplők seregéből. Főleg a jóképű talján fiúk tréfálják meg a nézőt. Olyan egyformák, mintha ugyanolyan sminkmester alkotásai lennének. Nem csoda, ha a nők is zavarba jönnek, mikor számba veszik őket.

– Boda István –








hirdetés