Vágyak és magyarok

A magyar válogatott edzése
A magyar válogatott edzése - © MTI Fotó: Illyés Tibor
Mi, magyarok hajlamosak vagyunk a reménytelen vágyakozásra. Akkor is, ha nagyjából tudatában vagyunk a délibábok tessék-lássék kergetésének, legyen az a nyugati életszínvonal tettekben kevéssé megnyilvánuló hajszolása, vagy éppen a visszatérni nem látszó hajdani nagyság keserédes fantáziája. Ratalics László írása.

Olyan szűnni nem akaróan lüktetnek bennünk ezek a reflexek, ahogyan az amputálódott testrész helyén sem ürességet érez, hanem annak szellem mását a csonka. S nem tud olyan rideg lenni a valóság, hogy ne vélnénk benne megtalálni a saját számításunkat – a fineszes magyar. Meg hogy a szomszéd tehene, ugye, dögöljön meg jól: kárörvendésben Bendegúznak fiai egészen kivételes teljesítményre képesek, mintha a szikrája is hiányozna belőlünk annak, hogy egymás sikerének örvendezni tudjunk. Biztos lehet benne mindenki: míg az ország egyik fele alig várja, hogy ordíthassa, Hajrá, magyarok!, addig a másik fele boldogan nevetne a szemébe fiaskó esetén. Talán azért vagyunk olyan kárörvendőek, mert a saját vágyainkról magunk is tudjuk, mennyire reménytelenek. Ha viszont így van, fordítsunk egyet a dolgon: amikor az a tizenegy fiatalember kifut a pályára, akik aztán tényleg nem tehetnek semmiről, csak a lelküket szeretnék kitenni a gyepre, teljesen mindegy, hogy amúgy melyikünk mit gondol a világról. Az öröm annál édesebb, a bánat annál könnyebb, a vér annál sűrűbb, minél inkább közös.

– Ratalics László –








hirdetés