Újságíró kollégái emlékeznek a Hajdú-bihari Napló ,,örökös” fotóriporterére

Iklódy János
Iklódy János - © Fotó: HBN archív
Debrecen – Szeretett kollégánk, nyugalmazott fotóriporterünk, Iklódy János kedden hajnalban rövid, súlyos betegség után elhunyt. Róla emlékeznek meg most a Napló munkatársai.

Napilapos újságírókként mindig menet közben voltunk. Életet mondó riportokra, interjúkra, tudósításokra utaztunk folyton. Ő fotózott, én írtam. Róttuk az utakat folyton. Történt, hogy épphogy kijöttünk egy hodályból, máris új színhelyen, egy jeles eseményen s fogadásán találtuk magunkat… (Az élet sűrű szagából ki, az illatokba be…)

Mert akkor még gyakran és sokat dolgozhatott ősi természeti közegében az újdondász. Élt! Éltünk. Ezért is volt, hogy sokat trécseltünk menet közben. Volt miről. S akkor még beszélgettek az újságírók (is). Derűs-pajkos tereferékre emlékszem. Munkánkról szólva óhatatlanul az emberi viszonylatokról, sorsokról, reményről, no meg a szebbik nemről diskuráltunk… S az abban az időben természetes természeti tartózkodás miatt egyszer épp egy augusztus 20-i tudósítás során alaposan megégetett bennünket a Nap.

Emlékezetünk is őrzi Janót, de még pontosabban őrzi számtalan fényképfelvétele az életes látásmódját, munkáját. Őt magát.
Igen, rá visszarévedve csak az élet juthat eszembe. Meg az idő: ő sem öregedett… És: percig se higgyétek, hogy nincs! Van. Odaát már kutat egy-egy szép fotóalanyt, már fotóz…

– Arany Lajos –


Irigység nélkül elég nehéz tudomásul venni, hogy ennyi létezés beleférhet egyetlen életbe – Janónak annyi sztorija volt, joggal lehetett feltételezni, egynéhányszor újjászületett már. Minden története azt lebegtette, bármi jó megeshet, ha méltóztatunk odébbállni a saját utunkból. Sose láttam békétlennek, jóban volt önmagával, ami kifejezett erény, ha végül kiderül, az ember mégis csak egyszer él. Karcos humorral beszélt régmúlt időkről, dévaj derűvel a nőkről, megejtő szépséggel, büszke férfiszívvel a családjáról. Képei a kérlelhetetlen fegyelmezettség tanúi – sose sietett sehova. Csak most…

– Bereczki-Csák Helga –


Hivatását mesterfényképész édesanyjától (Tőkés Ilona) és amatőr fotós apjától Iklódy János örökölte, és haláláig megőrizte. Évtizedeken át volt munkatársam, csendesebb közéleti időkben barátom is.

Hűséges, őrző, segítőkész kolléga volt, művészi allűrök nélkül.

Szerette, megőrizte, s képein átadta az időnek több mint három évtized megyei, debreceni eseményeit, embereit.

Szerette az embereket, a mozgást, a világot, az életet is nagyon szerette, tragédia, hogy most az cserbenhagyta őt.

Nem csupán a kolléga, hanem az ember, a barát is hiányozni fog. Múltam egy életszakaszát vitte magával a végtelenbe.

– Bényei József –


Amikor megláttam, mindig Roger Moore, illetve az általa alakított Simon Templar, az Angyal jutott az eszembe: sármos, megnyerő megjelenés, laza stílus, jó humor és az elmaradhatatlan cigi. Ő volt a nagy idők, nagy tanúja, aki a felejthetetlen pillanatokat nagyszerűen örökítette meg. Ki ne emlékezne arra a fotóra, amikor Varga Pista a magasba ugorva, elhajlásból lő gólt?! Ő volt az, akit mindenki ismert és szeretett, nem volt olyan hely, ahol ne barátként fogadták volna – ezt volt szerencsém több alkalommal is személyesen tapasztalnom. Isten veled, Janó! Megtisztelő volt Veled együtt dolgozni!

– Boros Norbert –


Mint újságíró gyakornok ismertem meg őt, láttam, mindenki kedveli (ez nekem is villámgyorsan ment), egyszerűen csak Janónak hívták. Legelőször a könnyedsége tűnt fel, a lezsersége, aztán, hogy mindenkivel szót tudott érteni. Irigyeltem, hogy megnyílt előtte minden ajtó. Később megcsodálhattam fotóriporteri profizmusát is: számtalanszor lehettem tanúja annak, hogy kitűnően fotózott protokoll eseményt és pálinkafőzést, utcai forgatagot és színházi próbát. A faluszéli szegénységet éppen úgy meg tudta ragadni, mint a legemelkedettebb művészi pillanatokat.

– Erdei Sándor –


Most illene talán az első találkozásunkat feleleveníteni, de ne haragudj, Janóka, bármennyire kutatok az emlékeiben, nem emlékszem rá. Talán azért, mert még újságíróvá avanzsálásom, a nyolcvanas évek közepe előtt történhetett. Hiszen téged a fél megye ismert, azért csak a fele, mert a többiek vagy nem olvastak újságot, vagy még nem tudtak olvasni. Minden valamire való eseményen veled vagy Kalmár Pistával találkozhattunk, s bár ti „csak” illusztráltátok a cikkeket, fogalomnak számítottatok az emberek között, a Napló legismertebb figurái voltatok. S ezt nem csak a fényképeitekkel, hanem az egyéniségetekkel vívtátok ki magatoknak. Akkor még volt idejük a fotósoknak leülni a Bika-teraszra, ahol Debrecen civil „krémje” hányta vetette meg a világ dolgait, vagy ugratta egymást, mert azt nagyon értettétek ti is.

Látod Janó, még alig mentél el, és nekem már a megszépítő messzeség vezérli tudatom, mikor visszaidézem, milyen voltál, de ez ebben az esetben közhely, mert te mindvégig ilyen tudtál maradni. Akkor is, amikor a kilencvenes évek elején a privatizáció igencsak átírta az addigi életünket a szerkesztőségben, majd az új elvárások megfogalmazásakor és valamennyi változás bejelentésekor. Soha nem láttalak dühöngeni, inkább mindent a humoros oldaláról fogtál meg az utolsó hónapokig, amíg csak be tudtál járni a szerkesztőségbe. Idén, amikor már ott lehetett benned a kórság, s látszott rajtad, nem csak a vállizomszakadással végződött rossz mozdulatod következtében nem vagy valami jó bőrben. Alig tudtad megemelni a karod, de a rád jellemző becéző köszönés, a kézfogáshoz járó baráti puszi a régi volt, mint ahogyan az elmaradhatatlan humor is a szavaidban. Azokkal már a Pistákat, Kalmárt meg Vargát, és a többi általunk is jól vagy kevésbé ismert egykori havert, barátot szórakoztatod ott fenn, de mi sem feledünk itt lenn!

– Égerházi Péter –


– Kösz a képet, Kis-Faludy! – fogadott egy reggel a szerkesztőségben, még zöldfülű koromban Janó. (Az agg költőnagyságra utaló megszólítást ő találta ki nekem a frizurám akkori bizarr állása nyomán, üdítő mosolyt csalva mindenki arcára, aki csak hallotta. Semmi kétség, Janó maga volt a két lábon járó, napsugaras derű.)

– Szívesen, máskor is! – válaszoltam széles vigyorral, biztosra vévén, hogy ez is valami tréfa lesz, hiszen akit köszönet illethet egy-egy képért, az épp nem én vagyok, hanem ő. De miféle képről beszél?

A következőkben ez nyilvánvalóvá vált, mint ahogy az is: viccről ezúttal szó sincs.

– Áruld már el nekem, mi lett a színházi fotóval! – folytatta.

– Fogalmam sincs – feleltem, az elmúlt napi munka történései közt matatva a fejemben –; annyi biztos, hogy én világosítottam rajta, tök sötét volt a háttér. – De itt nem a háttérnek kell világosnak lenni, süsd meg! – dohogott Janó. Aztán kezembe került az aznapi újság, a nevezetes színházi fotóval, s akkor mindent megértettem. A feketének készült háttér valami lehetetlen színben jajgatott, miközben a szereplők arca szinte sercegett, mint a zsír, a túlzottan ráadott fénytől – s az általam ekképp elbarmolt kép mellé természetesen oda volt írva az újságban, ország-világ szeme előtt, hogy Fotó: Iklódy János.

Elhűlten kértem bocsánatot, megijedvén, hogy most sikerült egy derék kolléga teljesen jogos haragját kivívnom. De nem, egyáltalán nem. A béke szent maradt, és egy szó nem esett többé a pizzaszerű fotóról. És nem is igen rontottam el azóta egyet sem.

Mostantól azonban a háttérből és az előtérből is végleg hiányozni fog egy hullámhossza a ragyogásnak.

– Fábián György –


A régi sajtós élet emlékei elevenednek meg előttem Iklódy János elköszönő tekintetében. Hosszú időn át szolgáltam vele az újságírásban, a szellemi lehetőségek hol összeszűkülő, hol kiszélesedő tartományában, amelyet talán az iga és az ige szavak jelentésének sűrű együttállásával jellemezhetünk. A napilapkészítés a 70-es, 80-as években ugyanúgy csapatmunka volt, mint ma, de akkor vidékre is még többfős csoportokban jártunk, közvetlen emberi kapcsolatok révén gyűjtöttünk muníciót az írásainkhoz. Mozgékonynak kellett lenni, s ebben fontos szerep jutott a Napló fotósainak, így Janónak is, akinek mindig jó autói voltak. Kialakult a fotós és újságíró párosok vidékre-járásának legendás gyakorlata. Egymásra voltunk utalva, és ez elsősorban a fotós türelmét tette próbára – az én személyes újságírói működésemben talán különösen is. Míg Janó igazi városi gyerek volt, aki a színház környékén érezte magát legjobban, jómagam csak lassacskán váltam (többé-kevésbé) városivá. Engem vonzott a vidék, vonzottak a falvak, úgy éreztem, hogy ott kevésbé tévedek el. Ez az érdeklődésbeli kétféleség öltött testet oly sokszor a kis alkalmi csapatunkban. Megérkeztünk valahová, Janó készített néhány felvételt a megszólaltatni kívánt személyekről, a helyszínről, és várt. Rágyújtott egy cigarettára, vagy felkerekedett, végigfényképezett pár utcát, azután ismét leült mellénk és várt tovább, idő múltán meg-megkérdezve, hogy körülbelül mikor indulunk vissza Debrecenbe. És mondhattam volna-e, hogy máris, amikor épphogy belehevültünk a beszélgetésbe? Megvárta tehát mindig, hogy befejezzük. Most nem várhatott. Elment. Elköszönni is tőle csak utólag van lehetőségem.

– Gulyás Imre –


Pályám elején a ruhagyári szerkesztőségben dolgoztam, ahol időnként megkértek a tervezők, mutassak be én is ruhákat egy-egy divatbemutatón. Ekkor találkoztam Janóval, aki már ismert fotós volt, s érdekes módon valami miatt egyáltalán nem voltunk szimpatikusak egymásnak – mint később kiderült, mindketten kifejezetten nagyképűnek gondoltuk a másikat! Hogy ez milyen hatalmas tévedés volt, arra csak akkor derült fény, amikor már jómagam is a Napló szerkesztőségében dolgozván az egyik szombaton mindketten ügyeletesek lévén együtt mentünk riportra, melynek végeztével kiültünk a Bika presszó teraszára egy kis beszélgetésre. Ott derült ki, mennyire mély érzésű ez a látszólag lazának tűnő srác… Évekkel később interjút készítettem vele első grafológiai kötetembe, melynek során vállalta, hogy a kézírása elemzése kapcsán rejtett tulajdonságaira is fény derüljön. Az írásában kifejezetten érzékeny lelkületre utaló jeleket tapasztaltam, mire ezt válaszolta: „ Ha valaki megkér valamire, nem tudok nemet mondani, de ha követelőző, parancsoló hangnemben beszélnek velem, beburkolózom, s tíz körömmel ragaszkodom az elveimhez. Minden porcikám tiltakozik az agresszív magatartás ellen. Ám ha nagy ritkán felkapom a vizet, visszaszorítom az indulataimat, mintsem kimondjam, amit szívem szerint szeretnék, mert nem akarok senkit megbántani”. Amikor azt mondtam, úgy látom, nem szereti a körülményeskedést, ezt mondta: „Időrablásnak, kidobott időnek tartom még az evést és az alvást is, hiszen oly rövid az életünk”. Legutóbb tavaly ősszel futottunk össze a szerkesztőségben, amikor panaszolta, fáj a válla, s az orvos műtétet javasol számára. Később hallottam, hogy nem igazán hozott enyhülést az operáció, ám azt nem gondoltam volna, hogy soha többé nem találkozom már ezzel a mindvégig csibészes mosolyú egykori kedves kollégámmal, Janóval…

– Kenyeres Ilona –


Tisztán emlékszem ma is arra a napra, amikor először mentünk együtt sajtótájékoztatóra a Köntösgát sorra, a tejipari vállalathoz. 1996-ot írtunk, nyár volt, meleg, és én mint kezdő újságíró-gyakornok „botladoztam” Janó mellett. Ő pedig mesélt a fotózásról, az írásról, az éppen gyülekező kollégákról: ki, kicsoda, mit csinál és mióta, honnan jött és hová tart. Mindenkit ismert, mindent tudott. Nekem csak annyi volt a dolgom, hogy magamba szívjam mindazt az információhalmazt, amitől az újságíró aztán valóban újságíró lesz. Néztem, ahogyan kattintgat a gépével. Akkor még nem értettem, miért is látja másként a fotós ugyanazt a világot, amit én látok. Ma már értem, és azóta is csodálom azt a tehetséget, amellyel egy fotós láttatni képes a szöveget, amit leírtam.

Örülök, hogy ismerhettelek, s hálás vagyok a tudásért, amit tőled kaptam. Isten veled Janó!

– Kalmár Erika –


Ő a tapasztalt fotóriporter, én a kezdő gyakornok. Irány Gáborján és Pocsaj, áradt a Berettyó. Útközben folyamatosan beszélt, magyarázott, tanított. Tanított arra, hogy ő a kép, én az írás, és ennek összhangban kell lenni, mert ha nem, akkor az újság lényege, a tájékoztatás szenved csorbát. Majd megérkeztünk. Polgármester, gátőr, szakaszmérnök, tehénpásztor, mind ismerősként, barátként fogadták. Rólam tudomást sem vettek. Én pedig magamat, enyhén szólva, utánfutónak éreztem. Annál is inkább, mert kérdeztem én, akitől és amit kellett, ám nem nekem, hanem Janónak válaszoltak. Útban vissza némán ültem mellette, ő sem beszélt. Majd Mikepércs után valahogy megérezte a helyzet súlyát és megszólalt: – Kisdrágám, ne vedd a lelkedre. Persze, hogy hozzám beszéltek, hiszen engem már régóta ismernek…

– Kovács Zsolt –


Minden normális ember arról álmodozik, hogy a nyugdíjas évek eljövetelével végre búcsút inthet a munka világának és élete hátralévő részében azzal foglalkozhat, amire a napi taposómalomban soha nem jut idő. Ha így vesszük, Janóka nem volt egy normális figura. Őt mindenki ismerte, ő mindenhol ott volt, ahol két kanalat összeütöttek a megyében, ő soha nem ért rá unatkozni. Sőt, nyugdíjba menni sem. Persze, munkajogilag lehet, hogy igen, bár a kollégák körében ez nem szúrt szemet senkinek. Janókának a fotólabor volt a szentélye, az élet a szenvedélye és a lánya az istennője. Szakmailag mindent elért, amire kölyökként annyira vágyott, az utóbbi hónapokat leszámítva az egészsége se hagyta cserben soha, csak azt sajnálta, hogy az unokát várni már nem maradt ideje.

Harminc év alatt rengeteget dumáltunk, és bár erről nem volt szó, menj Isten hírével, Janó…

– Petneházi Attila –


Ha erőre van szükségem, sokszor gondolok a kék Fordra. A bagószagodra. Apámnak volt ilyen illata, amíg annyit cigizett, mint te, a nikotin az ő bőrét is átjárta. De nekem ez jó volt. Beültem melléd az Escortba, és még mielőtt elindultunk, már hazaérkeztem. Nekem ez jó volt, Janó, de tudod. Ha az ember otthon van valakinél, a világ végére is elmegy vele. És mi mentünk, ahová mondták. Mentünk utakon, amelyek létezéséről sem tudtam. Falvakon, ahová egyébként sosem kellett volna betennem a lábam. És milyen hálásak voltunk az életnek, hogy nekünk ez adatott.

Figyeltem, ahogy csinálod. Miként értesz szót az emberekkel az idős szaki magabiztosságával. Hogyan udvarolsz a nőknek a magad örök életű bohém módján. Mint hallgatsz, mert tragikus dolgokat is láttunk, amikor a csönd az egyetlen egyenes válasz.

És figyeltem a derűdet, a mi sorsközösségünk titkos nyelvét. Ha valamit megtanultam Tőled, akkor ezt. Őrzöm. Őrizlek. Viszlek magammal.

– Ratalics László –


Fiatal voltál még, nem ismertük egymást, amikor egy városi ünnepségen láttalak dolgozni, és úgy emlékszem, már akkor feltűnt, hogy nincs külön Iklódy János és az ő fényképezőgépe, hanem a kettő együtt létezik. Olyan természetesen mozogtál, szóltál az emberekhez, hogy nem lehetett nem észrevenni, mennyire a helyeden vagy. Sok évvel később, amikor már jól ismertelek, nem a munkaeszközzel, hanem a szakmával azonosítottalak. Sosem kérdeztem meg, mi lettél volna, ha nem fotós, mert ez fel sem vetődhetett. Annyira magától értetődően voltál az, ahogyan (Somlyó György verséből idézve) a virág virág. Nem lehet más.

Nem emlékszem, hogy bármikor felemelted volna a hangod, de emlékszem, mennyire koncentráltan dolgoztál. Munka közben nem láttál miniszterelnököt vagy rakodót, csak embert, akikhez ugyanazon a hangon és hangsúllyal szóltál, mindig éppen annyit, amennyit kellett. Nagyon értettél ehhez, mindenki tette, amit kértél.

Sokat dolgoztunk együtt, megszoktam, hogy emberként és fotósként is jó vagy. De nagy örömmel tapasztaltam, hogy a fiatal kollégák ezt újra és újra felfedezték, bizalommal voltak irántad, igényt tartottak a tanításodra, és te hol a mesterük, hol az apjuk voltál.

– Szabó Katalin –


Sosem felejtem el, hogyan sikerült kezdő újságíró koromban rögtön a tigris bajszát meghúznom azzal, hogy lányos zavaromban pökhendi módon utasítottam el Iklódy János segítségnyújtását egy riporton, amikor elakadtam a kérdésekkel. Ő nem szólt érte egy rossz szót sem. A többi fotós azonban éreztette, valamit nagyon elhibáztam. Hetekig, hónapokig szekáltak még azután is, hogy elszoruló szívvel odaálltam Janó elé és őszintén bocsánatot kértem tőle. Ennek idestova hét éve.

Természetesen megbocsátott, mint később megismertem, nem is vallott volna rá a haragtartás. Nem kioktató stílusban, de mégiscsak kaptam azonban tőle egy szóbeli „atyai pofont”, amikor figyelmeztetett, a munka és a munkatársak iránti feltétlen tisztelet és alázat sose hiányozzon belőlem. Nem lehetek ezért elég hálás neki.

Az eset azonban másra is jó volt. Amennyire talán tudomást sem vett volna egy tanoncról enélkül, annyira gyorsan közel kerültünk egymáshoz emiatt. Baráti kapcsolat alakult ki köztünk, amibe nem csak a szakmai, de a magánéleti jó tanácsok is beletartoztak. Szerettem vele a terepen dolgozni, mert mindig nyugalmat sugárzott biztos pontként. De a legkedvesebb munkám Janóval mégis az 1960-70-80-as évekbeli fotók közös válogatása volt. Még most is a fülembe cseng a hangja, ahogyan egy-egy poros fotójegyzék vagy filmkocka felett sztorizott. Isten veled, Janóka! Bízom benne, hogy fentről nézed, mennyien emlékezünk Rád szeretettel, s egy-egy történettel megörvendezteted a körülötted ülőket, rólunk, itt maradottakról.

– Sz. Fabók Ágnes –


Janót hihetetlen profizmus jellemezte, természetesen a fotózásban is, de amellett rendkívül jó kapcsolatteremtő volt: bármilyen helyzetben megtalálta a közös hangot az emberekkel, gyakran rajta múlt, hogy elnyerjük valakinek a bizalmát és megszólaljon az újság számára.
Mivel folyamatosan úton volt, igencsak rutinos vezetőnek számított, és ezt megint csak a maga módján, hogy úgy mondjam, sokoldalú hatékonysággal művelte. Mentünk az autóval valamely munkára; egyik kezében a cigaretta, kormányzott, sebességet váltott és közben telefonált. Ilyenkor előzékenyen rendre felajánlottam, hogy dohányzok helyette, míg a többit végzi, de mindig visszautasította, lévén egyedül is elboldogult mindezzel.

Emberként pedig – nem emlékszem rá, hogy valaha egy rossz szót szólt volna hozzám. Tele volt energiával, még nyugdíjba vonulása előtt sem láttam, hogy megfáradt volna. Nekem elpusztíthatatlannak tűnt. Mostanáig.

– Szőke Tímea –


Könyvet lehetne írni az életéről. Tele izgalmas sztorikkal, pörgéssel, emberekkel, munkával, vibrálással. Meg egy másikat az életszeretetéről és a kedvességéről. Hogy mindig akadt egy jó szava mindenkihez. Hogy hihetetlenül segítőkész volt. Egy harmadikat pedig arról, mennyi mindent tanultam tőle. Életről, munkáról, emberségről. Köszönöm, Janó!

– Üveges Szilvia –


Janó, még szerettem volna elszívni veled egy utolsó cigit. Úgy, akartalak látni újra, ahogy régen, utánozhatatlan stílusodban, a Napló folyosója radiátorának dőlve: lazán, férfiasan, bölcs mosollyal, mint egy soha meg nem öregedő bonviván. Soha nem vetetted el a sulykot, de mindig vagány voltál: ezt csak nagy kevesen tudják. Azt is kevesen tudják, amit te tudtál a világról: érdemes volt odafigyelni, ha csak legyintettél is. Majdnem egymás mellett laktunk, Te most elköltöztél: azt a cigit még elszívjuk, ígérem.

– Tóth Csaba Zsolt –




Sporthírek






hirdetés