A lánglovag ranglétrája

Az már csak úgy van, hogy ha az ember véleményét kérik valamiről, akkor nem igazán képes másból kiindulni, mint a saját kis életében megélt tapasztalatokból. Ha például egy válás során az ingétől, gatyájától megfosztott felet arról kérdezzük, hogy megbízik-e az ügyvédekben, nagyjából borítékolhatjuk a válaszát. Miként azét az autósét is, akinek az ellopott négykerekűje (pedig a bűnügyi statisztikák ismeretében már rég lemondott róla) hathatós rendőri segédlettel előkerült.

Olvasom egy felmérésben, hogy Magyarországon a tűzoltók, a postások és az orvosok élvezik a legnagyobb bizalmat. Hát akkor vegyük sorra: a tűzoltó nem dumál fölöslegesen, nem ígér fűt, fát, bogarat, viszont kivág minket a rommá tört autónkból, és eloltja az odakozmált rántottánkat, még mielőtt az egész ház leégne. A postás sokak jóbarátja, bizalmasa, akit imádunk, amikor nyugdíjat hoz, vagy levelet a távoli szerettünktől, ezért még azt is elnézzük neki, ha idézést kézbesít; mondjuk a bíróságra vagy az adóhivatalhoz. Aztán ott vannak az orvosok, akikhez a többség sajátosan viszonyul. Az ember egészségesen még azért zohorál, mert a hálapénz kapcsán úgy gondolja, hogy a dokinak csak születni volt nehéz, aztán jön valami kórság, és ugyanő mindjárt másként beszél. Sőt, immár egyenesen úgy gondolja, hogy nincs az a pénz...

Ez idáig mind rendben van, egyvalamit azonban továbbra sem értek: miért a politikusok kullognak világszerte az ilyesféle népszerűségi listák élén, hiszen „tűzoltómunkában” ők igenis ott vannak a legjobbak között...

Petneházi Attila
E-mail:[email protected]