Túl közelről szem elől téveszthetjük a lényeget

Akt.:
Legutóbb tavaly ősszel lépett fel a banda a Kölcsey Központban
Legutóbb tavaly ősszel lépett fel a banda a Kölcsey Központban - © Fotó: Derencsényi István
Debrecen – „Néha egy ölelés a boldogság, máskor meg egy ki nem mondott félmondat a szomorúság.” Interjú Szabó Balázs énekes, dalszerző, zeneszerző, bábszínésszel.

A Kölcsey Központ és a Campus Fesztivál rendszeres fellépői vagytok. A Kölcsey Központba legutóbb újrahangszerelt, visszafogottabb dalverziókkal érkeztetek. Mennyiben más egy fesztiválfellépés, egy klubkoncert, vagy éppen egy ilyen akusztikusabb jellegű koncert, mint amilyet legutóbb adtatok Debrecenben? Mit ad a zenekarnak a módosítás?

Akik néha belopódznak a zenekar háza tájára, azok tudják, hogy ugyanolyan bátran nyúlunk az akusztikusabb hangszereléshez, mint a harsányabb dolgokhoz és nagyon is szeretünk kísérletezni. A Kölcseyben már hallhatta a közönség a Csöndkabát című műsorunkat, ami teljes egészében versmegzenésítésekre épül, de olyannal még nem játszottunk itt, hogy újraértelmezzük, újrahangszereljük a „hagyományos”, hangos, táncos Szabó Balázs Bandája koncertekről ismert dalokat. Egy vonósnégyessel, egy fúvós kvartettel és egy zongorával egészen új lehetőségek nyílnak meg, erre a különleges utazásra, erre a belső játékra szerettük volna meghívni a közönséget. De az sem áll távol tőlünk, hogy a csöndesebb, líraibb oldalunkat egy klubban, vagy akár egy fesztiválon is megmutassuk, sőt! Ha én fesztiválozó lennék, a sok napos pörgésben biztosan jól esne néhány lassúbb dal is a sok tánc mellett. Így bátran adunk elő néhány líraibb etűdöt is, ahogyan tettük tavaly a Campuson is. Szeretjük azokat a dalokat is eljátszani, amiket úgymond elvárnak tőlünk, de szeretjük azzal is meglepni az embereket, hogy nem egészen úgy adjuk elő, ahogyan megszokták tőlünk. Szándékos kutakodás ez magunkban, és remélem, hogy mindezt a hallgatóság örömére tesszük. Egyre idősebb a zenekar, én is változom, szeretném azt hinni, hogy érek az évek múltával, s a zenei megtapasztalásokkal. Hála az égnek, mindig jönnek olyan ötletek, amikről úgy érzem, jó lenne megmutatni.

Öt éve Budapestre költöztél, hogy életed főszereplőjévé tedd a zenét, s elengedd kicsit a színházat. Az azonban visszalopózott a mindennapjaidba. Felidéznéd, milyen érzés volt 2015-ben újra belépni a Csokonai Színház ajtaján, immár zeneszerzőként? Benned volt annak megnyugvása, hogy bizonyítottál, amióta elmentél?

A Csokonaiba belépve mind a mai napig elönt az otthonosság érzése. Azt hiszem, hogy ha megérem az öregkort és járókerettel botorkálva átlépek majd a küszöbön, ugyanez az érzés fog majd el. A Vojtina Bábszínháztól és a Csokonai Színháztól is sokat kaptam, az itt gyűjtött kalandok, lehetőségek kitörölhetetlenül benne maradtak az életemben. Amikor felkértek zeneszerzőnek a Csongor és Tündéhez, nem csak a megtisztelő feladatnak, de annak is nagyon örültem, hogy ismét beléphetek majd az ismerős ajtón. És még végig tudom húzni a kezem a régi falakon a folyosón, mert tudom, hogy hamarosan felújítják az épületet. Végtelenül jó érzés, hogy innen indulhattam, hogy nem futottam hiába és hogy meghívásra jöhetek már felnőtt emberként.

Azóta „édesapja” lettél egy apa-fiú kapcsolatról szóló darabnak, aminek a premierje a Nemzeti Színházban volt. Több interjúban meséltél arról, hogyan váltál zeneszerzőből írójává, majd rendezőjévé a Magyar Állami Népi Együttes közreműködésével színre vitt az Apám ablakából az égnek. Utóbbi érdekel leginkább, mert ez új terep neked. Hogyan adtad át a táncosoknak azokat, amik benned már megszülettek?

Úgy próbáltam felkészülni a feladatra, mint ahogyan a színházban tanultam a jó színészvezetést. Elsősorban úgy álltam hozzájuk, mint színészekhez és csak másodsorban úgy, mint táncosokhoz. Nem azt kértem tőlük, hogy lépjenek jobbra kettőt, vagy hogy az a mozdulatsor ne ott legyen. Inkább a mondanivalót próbáltam átadni nekik, a lelki oldaláról közelítettem, és így jobban értették a szándékaim, mint ha csak koreográfiákat rajzoltunk volna fel. Ezért nagyon hálásak voltak, mert máskor a háttértörténetekre fordítanak kevesebb időt, míg a fizikális, technikai részletekre többet. Ez az előadás azonban más volt, a prózai, a bábos színházat is belecsempésztük, amik nagy nyomot hagytak rajta. Én nem vagyok táncos, az én nyelvem a zene, illetve a színház. Iszonyú nagy segítség volt és izgalmas összekapaszkodás, hogy három koreográfussal dolgozhattam az előadáson. A táncba nem is kontárkodtam bele, nem léptem át a határt. Tehát az Állami Népi Együttes valószínűleg nem izzadt miattam éjszakánként, hogy hogyan kellene nekem megmondani: ne táncolgassak a színpad előtt, mert ők úgy is jobban tudják (nevet). Számomra az volt a legfontosabb, hogy tisztába tegyük a lelki részt.

A színműben egymással szemben ül egy kisgyerek és egy felnőtt. Milyen felnőtt szerettél volna lenni annak idején? Mi miatt veregetné meg ma a vállad az a kisfiú, és miben biztatna még fejlődésre?

Amiatt biztosan megveregetné a vállam, hogy jó kalandor lettem. Sokat ábrándoztam gyerekkoromban arról, hogy majd mennyit fogok utazni és hogy de jó lenne majd világot látni. Villanyszerelő, katona, feltaláló és űrhajós is lenni akartam, nem csak világutazó. Amiatt nem lapogatnám meg a saját vállam, hogy végül nem lettem űrhajós és nem találtam fel semmit (nevet). Bár bizonyos értelemben mégis: kitaláltam a saját zenémet… Jó vizekre sodort az élet, nem bánom, hogy így alakult a sorsom, ha a gyerekénem találkozna a maival, valószínűleg odaszaladnék és jól megölelném annak érzetével, hogy „jól van, valami ilyesmire gondoltam”. S bár sem űrhajós, sem feltaláló nem lettem, messzebb sikerült jutnom, mint amiről később, a középiskolás éveimben álmodni mertem.

A Refiben már arról ábrándoztam, hogy egyszer lesz egy zenekarom, milyen jó lenne, ha sokan hallanák, ismernék és még tetszene is az embereknek az, amit csinálunk…”

Te felnőtt fejjel mit mondanál a kis Balázsnak?

Lehetett volna rosszabb és bátrabb néha, bár erre a mondatra édesanyám most biztosan összevonná a szemöldökét (nevet). Nem voltam azért egy nyakkendős kisfiú: később mentem haza fociból, mint ahogy megígértem, vagy elszöktem a jégre csúszkálni. Meg is lett az ilyenekből a baj, de hát mindenki visel gyerekkori hegeket. A nővérem mindig kiváló tanuló volt és neki sokkal kevésbé gizgazos az élettörténete, mint nekem. Leginkább ő vigyázott rám és persze volt, hogy nem könnyítettem meg a dolgát. Ha találkoznék a kiskori önmagammal, biztosan nagyon meglepődnék, hogy hogyan néztem ki. Az ember megítélése a saját külsejéről olyan, mint amikor először hallja a saját hangját: ez szörnyű! Szóval bizonyosan vicces pillanat lenne. Ezzel sokan így vagyunk. Mármint a saját hangunkkal… Biztosan sokan az enyémmel is… (nevet).

Többször olvastam tőled a megfogalmazást, hogy azért vonzódsz a versekhez és hangszerekhez, mert olyan őserő, tűz van bennük, amihez közel akarsz ülni. A védelmére, melegségére van vágyad inkább, vagy a felszító szenvedélyére?

Nem tudom, hogy szét lehet-e választani, vagy hogy kell-e egyáltalán. A tűz melegít, egy idő után viszont elégetni is képes az embert. Így van ez a nagy keresgélésben, a közel kerülésben. Néha annyira közel megyünk a lelki kérdéseinkhez, hogy elvesztjük a dolgok lényegét. Elfelejtjük messziről nézni, és csak nehezen jövünk rá, hogy amin rágódunk, valójában facsipesz-egyszerűségű. Mi a boldogság, a szomorúság, a szerelem, a kötődés, a barátság? Ha túl közelről vizsgáljuk, és valami újat akarunk felfedezni ezekben, akkor néha szem elől téveszthetjük a lényeget. Hogy néha egy ölelés a boldogság, máskor meg egy ki nem mondott félmondat a szomorúság. A versekkel kapcsolatban is így érzek.

Amikor Debrecenben éltem, legtöbbször Pilinszkyt olvastam, majd elmaradt egy időre. Egy önálló Pilinszky-estre készülve aztán újra a régi tűz mellé ültem miután elővettem a kötetet. Rengeteg emlék jött fel, találtam a könyvben akkori megzenésítéseket is, amikről már el is felejtettem, hogy megcsináltam.”

Szívmelengető volt a találkozás kicsit a régi önmagammal, kicsit azzal a Pilinszkyvel, akit akkoriban ismerni véltem és azzal, ahogyan most látom őt. Más és más színűnek gondolom most a fájdalmat, Pilin­sz­ky köveit más helyszínre képzelem ma. A költészettel folyton változik az ember viszonya. Vannak hetek, amikor leperegnek rólam, nem foglalkoztat adott költemény, a következő héten pedig iszonyúan sajgok azért az egy sorért, ami ringat és álmodtat. Szeretem, amikor ezek az érzelmek szétszednek és megtehetem, hogy beleengedem magam, s hagyom magam ebben búsongani. Néha pedig jó egy lépés távolságot tartani és mint a hívatlan idegen, úgy olvasgatni. Úgy, mint ha nem tudnám, hogy az a sor valaha bármit is jelentett volna nekem.

A szüleiden kívül kinek vagy a leghálásabb a szókincsedért?

Mindenki hagyott nálam egy kavicsot, sok barát, rendező, sok-sok előadás és könyv. Szerencsére jó nagy a kupac. (nevet) De otthonról ered minden: az éjjeli szekrényükön mindig könyv volt és belém ivódott, hogy az olvasás milyen fontos; szükséges, jó ez a fajta elcsendesedés. Tinédzserként vonaton, buszmegállóban, teraszokon, vagy titkon tanulási időben az asztal alatt is olvastam. Sokat kaptam ezektől a lopott idős olvasásélményektől. Valószínűleg emiatt nem szükséges ma sem zárt tér, vagy nyugodt környezet az olvasáshoz nekem, mert képes vagyok bárhol kikapcsolni és a könyvre koncentrálni.

Határfeszegetőnek, sokféle stílust vegyítőnek, folyton újulónak véllek téged és a bandád. Ezért meglepve betűztem egy nyilatkozatod, miszerint ennek a zenének, szövegvilágnak megvannak a határai. Mi lehet ez a határ? Mikortól érzed, hogy nincs tovább értelme?

Azt remélem, legelőször a belső hangom fog szólni, mielőtt mások szólnának. Biztosan megvannak azok a belső határok, amelyek számomra az egyetemes jót jelentik és remélem, nem szököm el majd attól a karótól, amihez kikötöttem magam, ahova tartozni szeretnék. Tudom, hogy amit mi szeretünk, olyan zenei ízlés, olyan gondolkodásmód, amely akarva-akaratlan meghúzza a saját határait. Azt gondolom, hogy a magyar nyelv miatt is be vagyunk kicsit határolva, igaz, hogy már játszottunk külföldön és szerették a magyar nyelvű dalainkat. De nem gondolom, hogy külföldön mi igazán sikeresek tudnánk lenni. Néha megkérdezik tőlem, hogy zavar-e, ha valaki nem szereti a zenénket. Dehogy. A kérdést sem értem. Egyáltalán nem bánt, sőt élvezem, ha nagyobb baráti körben idegenekkel is beszélhetek arról, hogy mit gondol a zenekarról. Az is egy behatároló tényező, hogy nem mindenki szeret ennyire szövegcentrikus zenét hallgatni. Odáig szeretnék eljutni, hogy az ismered-e a zenekart kérdésre az legyen a válasz, hogy igen. Hogy szereti-e, az már egy másik kérdés. Az a legszorongatóbb, ha nem ismeri és ezáltal nem is tudja eldönteni, hogy szereti-e. Tehát a feladat a jövőre nézve adott: azért a határért küzdhetünk, hogy eljusson az emberekhez a muzsikánk és legyen lehetőségük eldönteni, magukhoz veszik-e ezt a kalandot, vagy sem.

Négy év után megjelent a zenekar új albuma, a Rajtad felejtett szavaim című, amit június elsején Debrecenben mutattok be. Miért kellett ilyen sokat várni az új albumra? Mennyiben más ez, mint a Fonográf díjas Élet elvitelre?

Egyszerre voltak hosszúak és rövidek ezek az évek, hiszen mindamellett, hogy rengeteget utaztunk és koncerteztünk, sok kisebb-nagyobb egyéb történetünk is volt. Nekem ott voltak a színházi munkák is, a Magyar Állami Népi Együttesnek írt előadás például majdnem egy éven keresztül készült, de a csapat tagjainak is voltak egyéb projektjei a Szabó Balázs Bandája mellett. Az elmúlt években sok rendhagyó koncerten is túl vagyunk, amikre szintén időt kellett szánni. Esősorban a próbákra gondolok, de ezeket valamikor meg is kellett álmodni és ki kellett találni, össze is kellett szervezni, szóval volt dolog bőven, így számunkra hamar elsuhant ez a pár év. Ebben a „zűrzavarban” íródott és fogalmazódott az új lemez, amiről úgy érzem, hogy bár alapjaiban nem bújtunk ki a bőrünkből, de azért nyakon csíphető rajta némi kalandvágy. Ami kevésbé változott, az a szövegek beszélni vágyása, ha mondhatom így. Nekem nagyon fontos, hogy miről és hogyan írok, szóval a szövegcentrikusság jelen van ezen az albumon is. De a zenét illetően sokszínű a megfogalmazás, nagyon sokféle muzsika van rajta. Értem ezt a hangszerelés hangulatára és a használt hangszerekre is.

interjuFotó: Derencsényi István

A szuzafon, az angolkürt, a zongora, a baglama mind-mind új szín, ugyanakkor régi ismerősök is visszaköszönnek: a koncertjeinkről már ismerős harsonák, vagy a brácsa, a nagybőgő. Áprilisban indultunk útnak az új albummal, a debreceni lesz a tavaszi lemezbemutató turnénk utolsó állomása, és talán a legkülönlegesebb is, hiszen a többi koncerttel ellentétben itt a Víztoronyban a szabad ég alatt, a csillagoknak énekelhetjük közösen az új dalokat.

– Megyesi-Horváth Borbála –


Névjegy: Szabó Balázs

  • 1978-ban született Püspökladányban
  • Gyermekéveit Tetétlenen töltötte, a helyi iskolában kezdte meg zenei tanulmányait.
  • A középiskolát a Debreceni Református Kollégiumban végezte, később egy ideig teológiát tanult, majd a Tanítóképző Főiskolán járt kántor és ének-zene szakra.
  • Több évadon át tagja volt a Vojtina Bábszínháznak, a Csokonai Színháznak, játszott a pécsi Bóbita Bábszínházban, majd nyolc évig a kecskeméti Ciróka Bábszínház társulatának volt állandó tagja.
  • Első lemezét, a Testek vonzásában címűt 2004-ben adta ki.
  • 2005-ben Kőházy „FankaDeli” Ferenccel megalapították a Suhancos zenekart.
  • 2009-ben Balázs szólóalbumot készített, ez évben a Suhancos feloszlott, ezután Balázs megalapította saját zenekarát, a Szabó Balázs Bandáját, mely azóta négy lemezzel lepte már meg rajongóit. A zenekar legutóbbi, Rajtad felejtett szavaim című albuma 2018 tavaszán jelent meg.