Tömörített időről és sűrített egyszerűségről

A nagybőgő című drámában
A nagybőgő című drámában - © Fotó: Kiss Gergely
Debrecen – Ha az élet nem tesz neki vonzó ajánlatot, a nyomába ered, és kitalál magának egy érdekes feladatot. Interjú Klem Viktor színművésszel.

Harmincegy éves. Szabadúszó. Öt színpadon játszik épp, s egyre-másra tűnik föl a tévéképernyőn, mozivásznon. Legutóbbi nagy dobása A Viszkis című film, amelyben a bankrabló társát alakítja. A debreceni születésű Klem Viktortól nincs még olyan távol az életérzés, amellyel az Ady Endre Gimnáziumban végzett diák táguló tekintettel állt a fővárosi forgatagban, és hirtelen bepillantást nyert a nagy színházi élet működésébe. Legalábbis, ha az azóta eltelt éveket számoljuk. Történelemnek tűnik azonban, ha szakmai eseményeket vesszük sorra életrajzában.

Elsőre fölvettek a Színház- és Filmművészeti Egyetemre. Ezek az évek általában meghatározó élményként maradnak meg a színészekben. Milyen emlékeid vannak róla? Mi a leglényegibb, amit tanultál?

Mindenki kihívásokkal szembesül, aki megpróbálja a színművészetit végigcsinálni. Vegyes élmény, de nagyobbrészt jó emlék, mert remek társaságba kerültem. Nagyszerű tanárok vettek föl, és vállalták azt a felelősséget, hogy igyekeznek színésszé gyúrni. Jó csapatot raktak össze, zömében tehetségesnek mondott vidéki fiúk, lányok osztálya volt a miénk. Így nem voltam egyedül az érzéssel, hogy nem tudok semmit Budapestről, meg a „nagy játszótérről”, ami a profi színházat jelenti. Kisfiú voltam minden értelemben. Valamiféle sűrített fejlődési időszak volt az a négy év. Nekem ez idő alatt érni kellett tízet, ami a művészi identitásomat, magabiztosságomat, a férfiasságomat, az ízlésemet, a színészetről való gondolkodásomat illeti. Olyan volt, mint egy időkapszula: négy év telt el, de a végén úgy tűnt, hogy tíz volt, mert annyi minden történt. Viszont magánéletünk nem nagyon volt, annyit dolgoztunk ez idő alatt. De megérte. Az egykori osztálytársaim ma a generációm legfoglalkoztatottabb színészei. Büszke vagyok rájuk. Magunkra. Óriási kaland volt az egyetem.

A Deszka Fesztiválon láttam egy előadást, amelyben fiatal színészek meséltek arról, hogy a pályakezdők gyors pénzkereseti lehetősége a szinkronizálás vagy a reklám. Te 2011-ben szerepeltél egy bank tévés promóciójában pizzafutárként. Úgy képzelem, vívódás előzi meg ezt a lépést.

Nincsenek sztenderd utak az életben. Nem hiszek abban, hogy a-, b-, c-, vagy d-sémák között kell választanom a saját morális nézeteim és aktuális anyagi lehetőségeim szerint. Másként alakul minden egyes élet. Történetesen, amikor a reklámot elvállaltam nem volt anyagi problémám. A Radnóti Színház társulati tagja voltam és mellette játszottam itt-ott. Nem dőzsöltem, de a havi betevőt, amit kenyérre, sörre és lakhatásra félre kell tennie egy fiatalembernek, azt megkerestem. Sokkal inkább vonzott már akkor is, hogy kipróbálhassam magam a kamera előtt. Az volt az első „filmes” munkám. Ma már órákon át tudnám elemezni, hogy mit csináltam rosszul abban a tíz másodpercben.

Azóta számos alkalommal álltál kamera előtt. Hogyan jött a következő filmes feladatod? Mi vonz benne?

Nemrégiben számoltam össze, csaknem ötszáz napot forgattam már. A végzésünk idején az állami filmgyártás pangott, ám az utóbbi években felfelé ívelő pályán van. A sorozatkészítés hasonlóképp. A csatornák elkezdték felfedezni: előbb-utóbb el fogják unni a nézők, hogy egy olcsó ötlet alapján, civil emberek meztelenül szaladgálnak a képernyőn. Rákényszerültek a kereskedelmi tévék is, hogy színvonalasabb, vállalhatóbb sorozatokat készítsenek. Ennek fundamentuma, hogy a szakemberek – többek közt operatőr, rendező és színészek – kvalifikált, érvényes referenciával rendelkező filmesek legyenek. Kezdik megszűrni a képernyőre kerülő arcokat, s talán nagyobb figyelem terelődik a képzett színészekre. A sorozatozás jó lecke volt, sokat megtanultam közben a filmezésről.

A filmekkel úgy kezdtem, ahogyan a reklámnál is: SMS-ben castingra hívtak. Az első alkalom emlékezetes volt.”

Szerencsémre esős hétfő délután volt. Ez az időjárás elnyomja mindenki kedvét, én meg valahogy úgy taktikáztam: csak azért is elmegyek, csak azért is jó leszek! Ez bejött. Azóta minden alkalommal szerepválogatás útján kerültem a kamera elé, kivéve A Viszkist. Antal Nimród rendező feltétel nélküli bizalommal várt a produkcióba, konkrét karakterre. Éreztem, ezt meg kell szolgálnom.

Szabadúszó vagy, jelenleg öt helyszínen is játszol. Bátor döntés a kőszínházi biztonság mellőzése. Miért választottad ezt az utat?

Engem ez ébren tart, bár néha fárasztó is. Így alakult az életem. Kirúgtak a Radnótiból. Ezután egy-két hónappal kezdtem el dolgozni egy sorozatban, ami forgott majdnem két évig. Ez napi elfoglaltságot jelentett, tehát nem is volt más választásom. Éjszakánként dolgoztunk ugyan a saját alkotócsoportunkkal, de nem merült fel, hogy leszerződjek bárhová. Aztán olykor halványan felütötte fejét az érzés bennem, hogy talán érdemes volna kőszínházi tagnak lenni, s finom érdeklődés is volt irányomba, de nagy átütő „szerelem” egyetlen intézménnyel sem szövődött. Így, amíg lehet, járom a magam útját.

Megviselt a kirúgás vagy hamar megráztad magad?

Nagyon megviselt. Az első, magamnak okozott szakmai kudarcom. Addig minden sikerült, amit szerettem volna. Nem is értettem, hogy miért történt. Azzal kellett szembesülnöm, hogy kevés vagyok. A mai napig nem tisztázták velem, hogy miben. Sok, az enyémhez hasonló példát láttam már: szerződtetnek hirtelen felindulásból egy fiatal színészt, aztán nem találják igazán a helyét, és lapát. Egy társulat vezetése iszonyatosan nagy felelősség, és nem lehet önkényes. Hiába van a színésznek fix bére, előreláthatólag állandó munkája, de a kíváncsiságának és alkotókedvének ébrentartása a színházigazgatótól függ. Egy ideális társulatot úgy képzelek el, hogy nagyjából hasonló ízlésű, azonos mértékben terhelhető emberekből áll, és folyamatos rotációban foglalkoztatják őket. Ha évente csak egy főszerepet eljátszik egy színész, akkor szívesen csinál meg két kicsit. De ha valaki világéletében csak kicsiket játszik, akkor negyvenéves korára elveszíti a kedvét.

Végtére is jól jöttél ki az elbocsátásból. Heteken belül két évre szóló állandó munkád lett, s azóta sorozat-, film-, valamint színpadi szerepekben is bővelkedsz.

Ha bátrabb lettem volna, valószínűleg már korábban meg kellett volna lépnem a Radnótiból való távozást, de egy belvárosi, elég menő, művészszínháznak nevezett intézményből nehezen dobbant a huszonéves színész, pláne, ha nincs hová. Jó, hogy így alakult. Megtanultam, hogy a repülőből ejtőernyő nélkül kidobva csak a szabadesés első méterei az ijesztőek. Nem kell kétségbeesni, mert előbb-utóbb jön egy sokkal színesebb, puhább hőlégballon, amire érdemes zuhanni. Vagy nem, de mindenképp történik valami új, más, motiváló.

Épp ez az ugrás hiányzik A nagybőgő főszereplőjének. A darabbal megnyerted a 2016-os Monodráma- és Stúdiószínházi Fesztivált. A színészek pályájának mérföldköve a monodráma. Mi sarkallt arra, hogy belevágj? S miért ezt a művet választottad?

Érdekel az a színház, amelyben totális személyességgel, őszinteséggel, egyes szám első személyben látok megnyílni egy embert.

ugy-veli-nem-a-darabokkal-vagy-a-szinhaz

Úgy véli, nem a darabokkal vagy a színházakkal van a gond, hanem a kommunikációval előadó és néző között | Fotó: Németh Sz. Péter / Dívány

Amikor teljesen elfeledkezik arról a néző, hogy egy színészt néz, mert a szeme láttára valóban megtörténnek dolgok. Nem úgy tesz a színész, mintha, hanem az történik vele, ami.

Imádom az érzést, mikor sikerül a nézőt közel hozni a színpadon történtekhez, és nem eltávolítani. Ez egy színészi szemlélet is. Efelé törekszem évek óta.”

Ha a játszó fejében megvan az a sűrített egyszerűség, amivel filmen jól dolgoznak – főleg amerikai művészek –, akkor az fölnövelhető annyira, hogy a színpadon is helytálljon, értelmezhető, élvezhető legyen. Én 28 évesen úgy gondoltam, hogy van elképzelésem és gyakorlatom abban a naturalisztikus, mély, őszinte színészi játékban, amely felé a főiskolán is igyekeztek megnyitni nekünk az utat. Ehhez kerestem egy darabot. A nagybőgőt Sárközi Zoltántól láttam tinédzserkoromban Debrecenben. Beleszerettem egy képbe: Zoli bácsi előadása úgy indult, hogy fölébredt az ágyában, ahol együtt aludt a nagybőgőjével. Tetszett, hogy valaki összeköti az életét az ő választott hangszerével. Amikor épp volt 3-4 szabad hónapom, kedvem támadt belevágni ebbe a műbe. Több színházi barátom segítségét kértem, őket azért érdekelte, mert izgalmas kísérletnek tűnt.

A nagybőgő mindenkire érvényes. Választottam egy életet, – várost, szakmát, munkahelyet, családformát – úgy döntöttem erről fognak szólni a mindennapjaim, aztán lassan a torkomra kúszik az életterem, és fojtogatni kezd. Ez egy ismert érzés. A nagybőgős a zenekar leghátsó sorában ül, sosem jut neki szólószerep. A kiszolgáltatottság ott van a színészetben is. Viszont én egy olyan nagybőgős vagyok, aki most még nem fogadja el azt, ha valaki megpróbálja a hátsó sorba taszítani, hanem előkeresem azokat a Bottesini- és Dragonetti-darabokat, amelyek mégiscsak kifejezetten nagybőgőre íródtak. Vagy igyekszem más, engem érdeklő műveket átírni nagybőgőre.

– Megyesi-Horváth Borbála –


Névjegy: Klem Viktor

  • 1987-ben született Debrecenben
  • 2005-ben a helyi Ady Endre Gimnázium drámatagozatán érettségizett
  • 2009-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen
  • 2009-2013 között a Radnóti Színház tagja volt
  • 2013-tól szabadúszó

Sorozat- és filmszerepei:

Apacsok (2010) • Mindenből egy van (2011–2016) • Hacktion Újratöltve (2012–2014) • Veszettek (2015) • A mi kis falunk (2017) • Csak színház és más semmi (2017) • Árulók (2017) • A Viszkis (2017)


Hitét vesztett generációnak érvényes ajánlatot tenni

Viktor tagja volt a 011 Alkotócsoportnak. A csapat fiatalokat megszólító, aktuális társadalmi problémákra reagáló produkciókat hozott létre, filmes eszközökkel és dramaturgiával operált, áthidalva a színház- és a filmművészet közötti távolságot. A ma már nem aktív csoportról érdeklődtünk.

„Mi, Marton László osztálya, jóban voltunk az alsóbb éves Máthé Gábor vezette csapattal. Radnai Márk rendező szakra való sikeres felvételijét ünnepeltük épp egy fővárosi kocsma teraszán, amikor valamelyikünk bedobta, milyen jó lenne, ha Márk rendezne saját szórakoztatásunkra valamit. Azon az estén leszólított minket egy vadidegen, aki művészeti produkciók, alkalmi társulások mecénása. Kezdetben nem hittünk neki, s azt mondtuk magunkról, hogy építészek vagyunk. Majd az ő buzdítására kitaláltuk, hogy megcsináljuk a Kutyaszorítóban című Tarantino-film adaptációját. Akkor ott, a kocsmában kiosztottuk a szerepeket, és pontosan egy év múlva Zsámbékon egy raktárban bemutattuk.

Évekig játszottuk óriási sikerrel. Mindig éjjel 11-től kezdtük a Bárkán, gyakorta a pénztártól az utcáig állt a sor. Olyan színházat akartunk csinálni, amivel újra érvényes ajánlatot teszünk a fiataloknak. Az elmúlt években sajnos a saját generációm elvesztette a hitét a színházba járásban. Nem a darabokkal, a teátrumokkal vagy a rendezőkkel van a gond, hanem a kommunikációval előadó és néző között. Egyik oldalról sem szabad önkényesnek lenni. Aki ajánlatot tesz, annak kell nagyvonalúnak lenni. Igyekeztünk olyan témájú és stílusú darabokat csinálni, ami megszólítja a korunkbelieket.

Sajnos már nem aktív a társulat. Óriási lelkesedéssel, tehetséges, jó szándékú, kreatív emberekként cigányéletet éltünk a produkcióinkkal. Nem volt financiális alapja a vállalásunknak. Mentünk egyik színházból a másikba, pályázgattunk, kevés pénzből hoztunk létre sikeres előadásokat. Egyszer csak lehetetlennek tűnt a folytatás, bár a szívünk még mindig ezért dobog.

Vannak alkotótársaim a 011-ből, akikkel ma is együtt dolgozom. Most épp Ödön von Horváth Don Juan visszatér című darabját készítjük elő. Az eredeti mű az első világháború utáni időkben játszódik, a mi sci-fi verziónkban a harmadikon leszünk épp túl.”


Szalay Bence és Klem Viktor A Viszkis című filmben
Debrecen - Volt, hogy egy nap azért dolgozott 200 ember, hogy egy sarkon bekanyarodó, s falba csapódó autó jelenete jó legyen. Senkiben nem merült föl, hogy ha Antal Nimród hívja, akkor menni kell – számolt be a megtiszteltetésről Klem Viktor, A Viszkis főszereplőjének filmbéli társa, akit castin...