Titokzatos esetek erősítik: itthon van

„Életem második felében kaptam a gyermekáldás ajándékát és az otthonra, utamra találásét”
„Életem második felében kaptam a gyermekáldás ajándékát és az otthonra, utamra találásét” - © Fotó: Matey István
Debrecen – Vallja, azért működhet az élete, mert igazán „együgyű”. Interjú Varga Klárival, a Csokonai Színház Jászai Mari-díjas színművészével.

Nem akart színész lenni. Most nem akar semmi más lenni. Önmaga sikerének keresésétől szenvedett. Ma a közösség teremtette eredmény a legbecsesebb kincse. A két életszakasz között kilométerek ezrei húzódnak. Amit a Kaszás Attila-díjra jelölt művész kívül-belül megtett.

Édesapja színész volt. Ikertestvére kijelentette, ő is az lesz, erre Ön azt mondta, hogy juszt se! Mikor és miért változott ez a véleménye?

A színház mindig az életünk része volt. Kaposváron születtem, de édesapám Miskolcra szerződött, akkor oda követtük, majd négy éves koromban Budapestre. Gyermekkoromtól érdekelt a színészet, 17 éves koromban jelentkeztem a Pinceszínházba rendezői tanfolyamra. Csodálatos társaságba kerültem, ott fordult bennem ellenkezőjére a korábbi elhatározásom. Egy barátnőm megkért, hogy ugorjak be egy szereplője helyett, aki visszamondta. Az Elefántember című darabban színésznőt alakítottam. Magába szippantott az a varázslat, amit a színpadon megéltem.

Miért rendezőként kezdett?

A színdarabok egész struktúrája izgatott. Olyannyira ambiciózus lettem, hogy később megírtam a Pokoljárás című táncjátékot és én festettem hozzá az anyagokat, varrtam a ruhákat, megcsináltam a díszletet, összevágtam a zenéket. Az egész felépítése izgatott á-tól cettig.

Számos színházban játszott, fájdalmakkal terhelt időszaknak írta le a Csokonai Színház előttit. Honnan az ismeretség Ráckevei Annával, s milyen érvekkel invitálta ide?

Egyáltalán nem ismertük egymást. Ez megérzés, semmi más. Egy kedves kolléganőm annak idején négy egymást követő hónapban is elmondta, hogy hívjam fel Ráckevei Annát. Úgy érveltem: soha nem beszéltünk, azt sem tudom, ismer-e, tudja-e, hogy a világon vagyok. Áprilisban aztán kötélnek álltam. Mind a mai napig nem tudom, hogyan mertem. Egyáltalán, hogy lehet, hogy teljesen elkerültük egymást a fővárosban ugyanazon a pályán ennyi évig? Hogy van az, hogy valamiért fel kell őt hívnom, neki le kell ülnie velem beszélgetni, és itt vagyunk most. Ez is egy titokzatos eset, ami erősíti, hogy hazajöttem Debrecenbe. Szoros barátságban, szövetségben vagyok azóta is Annával és az egész társulattal. Annyira hiszek a társulati létformában, és egyáltalán a közösségben, a legkisebb formájától, mint a család, a nagyobbakig. Mérhetetlen ereje van a közös akaratnak. Egész életemben ezt kerestem. Ostobán hűséges ember vagyok. A szó legjobb értelmében együgyű vagyok. Mindig egy ügyem van: a társulat, ahol vagyok, az aktuális szerepem, amit játszom, a családom. Negyvenhárom évesen találtam rá a társulatomra, óriási ajándéknak tartom, már tudom becsülni, mert annyi minden történt előtte. Olyan drágák a fiatalabb kollégáim, akik indulnának innen. Szárnyalni akarnak még inkább. Értem őket is, de mindenkinek mondom, hogy nem tudja, mennyire szerencsés. Akinek menni kell, persze menni fog, s az úgy van jól.

Vízválasztónak tűnik az ideérkezése a hivatásában. Azt olvastam, hogy korábban a szakma feladását is fontolgatta. Mi a különbség az akkori énje, helyzete, hozzáállása, gondolkodása és a mostani között?

Egy nagyon alapvető különbséget pontosan tudok azonosítani. A bennünk lévő kis ördögöt, amit úgy hívunk, ego, félre tudtam tenni, lecsiszolódott. Ma már nem az én a fontos, hanem a mi együtt, minden kapcsolatrendszerében az életemnek. Ezen az akadályon akkor nem tudtam átugrani, de mára eltűnt vagy belesimult a környezetbe. Már át tudom adni magam. Sokkal nagyobb súlyú most a munkáimban, hogy mit tudok hozzátenni. Hogyan tudom a többieket legjobban segíteni, leginkább szolgálni az ügyet, az épülő folyamatot. Ezzel küzdöttem régen.

Mitől változott mindez? Ki, mi segítette a formálódást?

A furcsa, göröngyös hegyekkel-völgyekkel tarkított út, amin végig kellett mennem, szükségeltetett. Sokat segített a futás. Harminc éves koromban egy nagy szakmai válság közepén kezdtem el. Korábban egy kilométernyire nem voltam képes, és arra gondoltam, hogy ha ezen felülemelkedek, akkor sok mindent megváltoztathatok. Azóta nincs olyan utazás, ahová a futócipőm ne vinném. Rengeteget kaptam ettől. Ma is körbefutottam a Citadellát, ez a reggeli mantrám. Ilyenkor, vagy akár a maratonokon, úgy látszik, kívül teszek meg kilométereket, pedig belül járok be nagy utakat.

A mozgás más módon is fontos Önnek, több olyan darabban is láthattuk remekelni, amelyben a tánc dominált. (Csikóink, Camille) Tanulta vagy érzéke van hozzá?

Nem tanultam soha. Sőt, telt, duci kislány voltam, akit mindenhonnan eltanácsoltak. Katona Gábornak sokat köszönhetek ebből a szempontból. Nagyszerű alkotó. Nem pusztán a koreográfia felől, hanem a dramaturgia és az anyag mélysége felől fogja meg akár a mozgást is. Az ő bizalmának köszönhetem, hogy ennyiféle mozgásban kipróbálhattam magam a színpadon. Eszméletlen nagy ajándék ez is.

vk3Katona Gáborral a Csikóinkban | Fotó: Derencsényi István

Nagy döntést hozott öt éve, férje és fia Budapesten élnek. Szóba sem került, hogy ideköltözzenek? A színésznők gyakorta őrlődnek két legcsodásabb élethivatásuk között. Hogyan kezeli magában a jelen helyzetet?

Budapesten van a központunk, itt jár a kisfiam iskolába. Van két csodálatos tanítónője, egy isteni osztálya. Négy éve idejár karatéra. A férjem a Pesti Színház hangtárának vezetője, a Vígszínházban dolgozik 27 éve. Ő, látva az addigi küzdelmeimet, azt mondta anno, hogy ha Debrecenbe hívnak, ott szeretettel fogadnak, egy percig ne gondolkodjak. Megoldunk majd mindent. Hatalmas segítségünk az édesanyám. Amint tudnak, vonatra ülnek, az óvodai időszakot félig Budapesten, félig Debrecenben ingázva csináltuk végig, tavaly valamivel kevesebb bemutatóm volt és többet lehettem a családommal. Azért működhet az életünk, mert tényleg együgyű vagyok. Debrecenben semmi más ügyem nincs, mint a színház, az aktuális szerepem. Amikor a szeretteimmel vagyok, akkor pedig ők. Öt év után sem érezzük, hogy nem lehet tovább csinálni. Inkább azt, hogy amíg egy jártányi erőm is van hozzá, addig nem szeretnék innen elmenni. Épp a Kaszás Attila-díj jelölésének ünnepsége volt abban a kerületben, ahol élünk. Mindhárman ott ültek velem, megköszöntem a támogatásukat, nélkülük nem menne. A fiam átölelt és azt mondta, olyan büszke vagyok, remélem mindenki rád fog szavazni. Majd meghasadt a szívem a boldogságtól. A fiam érzi és érti, mit jelent nekem ez a színházi közösség. Számára becses az, hogy valahol fontos vagyok, s ennek visszhangja is van olykor. Ebben szocializálódott, így fogadta el, természetesnek tartja. Az életem második felében kaptam meg a gyermekáldás ajándékát és az otthonra, utamra találásét is. Mindkettőre úgy vigyázok, ahogyan csak a szívemből és erőmből telik. Mindkettőt sokkal koncentráltabban élem meg, mintha csak az egyik vagy másik városban élnék. Félkarú lennék bármelyik nélkül.

Hangoztatja, Debrecenben otthonra lelt, ajándékokat kapott. Megfogalmazná, honnan fakad, miből táplálkozik ez a kötődés?

Az első naptól mélyen ezt érzem. Öt évvel ezelőtt augusztus 25-én a három éves kisfiamnak kerestem óvodát a debreceni tartózkodásai idejére. A Svetitsben ottjártamkor az egyetlen lélek egy drága nővér volt, aki megengedte, hogy körülnézzek. A folyosókon sétálva azt éreztem, jártam már itt, ismerem ezeket a falakat, az illatot.

Ajándék az a csodálatos aneszteziológus doktornő is, aki fontos barátommá vált. Tulajdonképpen örökbe fogadott, mint egy kismacskát. Ha beteg vagyok, gyógyszert szerez, az egész színházat „eteti”, rendszerint pakkokat hagy nekünk a portán. Hozza a nézőket, terjeszti a jó hírünket. Vagy a Svetits óvoda korábbi igazgatónője, aki minket, kisgyermekes, más városból érkező színésznőket befogadó szeretettel, megértéssel vett körül. A színház vezetésétől is rengeteg gesztust, figyelmet kaptam. Arról nem beszélve, hogy isteni futóútjai vannak Debrecennek a Nagyerdőig, és szuper biciklizni is itt. A legszebb virágos főutcája ennek a városnak van, és itt lehet kapni a legcsinosabb cipőket olcsón. Élhető, „két lépéssel” eljutok A-ból B-be.

Amikor az ember elismerést kap, úgy hiszem, számot vet. Mit gondol, miért tartották érdemesnek a Kaszás Attila-díj jelölésére?

Fogalmam sincs. Azóta is csodálkozom. Egy játéküzletben kaptam a hírt. Álltam a lego-polc előtt és kérdezgettem, hogy biztosan én? Nem lehet ez egy tévedés? Négyszer kérdeztem meg. A telefon túlvégén meg bizonygatták: nagyon sok színész szavazott rám.

Amiben biztos vagyok, hogy a szociális érzékenységem igen fejlett. Szeretem hallgatni az embereket, s mintha éreznék ezt, szívesen mesélnek. Néha hihetetlen titkos esetek jutnak el hozzám, amik nem is engem érintenek, csak valakivel meg szeretnék osztani. A történeteiket eltemetem, mint egy feneketlen mély kútban. Áteresztem a lényemen és a magam szelíd módján reflektálok. Talán ennek is lehet szerepe abban, hogy más társulatban játszó, számomra akár ismeretlen színészek is megtiszteltek bizalmukkal, talán megérezték, milyen vagyok. Végtelenül boldoggá tesz a jelölés. Gyermeki öröm van bennem.

Úgy nyilatkozott, fontos Önnek a visszajelzés, kishitűen kezd szerepei megformálásába. Kitől kapta a Debrecenben eltöltött idő alatt a számára leglényegibb visszacsatolást, s mi volt az?

Valóban: ott tévelygek a partvonalon és gondolkodom, hogy be szabad-e mennem a focipályára. A legerősebb biztatást Kubik Annától kaptam. Akkor voltam a Nemzetiben stúdiós, amikor Anna az Advent a Hargitán kis Rékáját játszotta. Akkor és azóta is tisztelem, felnézek rá, becsülöm. Az Ajtó című darab első próbáin folyton azon aggódtam: elég vagyok e neki. Egyszer nagyon finoman tudtomra adta, hogy ez jól van így, örül a kettőnk közös játékának. Meghatározó pillanat volt, amitől végtelen békesség, nyugalom lett úrrá rajtam, amit nem tudok sohasem meghálálni neki. Attól kezdve mertem egészen önmagam lenni ebben a szerepben, s nem vártam el magamtól a megfelelést, iparkodást.

vk32Kubik Annától fontos megerősítést kapott | Fotó: Molnár Péter

A Baltazár Színház fontos része életének. Hogyan került kapcsolatba velük? Mit tanult a közös játékból? Dolgoznak most együtt?

Egy Janikovszky Éva szöveggel haladunk ügyesen a beszédórákon. 2007-ben egy kedves közös barátunk kérdezte, hogy megnézhetne-e valamiben a társulat vezetője, Elek Dóra. A Rekettyésbe, ami egy hangár, gyakorlatilag egy büfé az Edith Piaf-est főpróbájára jött el. Úgy zajlott, hogy egy sarokban énekeltem a darabot, egy másikban pedig egy születésnapozó társaság üvöltött mindenféle slágereket. Ettől függetlenül Dóra végighallgatott és onnantól kezdve együtt munkálkodunk. Mély emberi barátsággá vált az ismeretség. A Baltazár Színház tagjai külön-külön egy olyan elképesztő világ, dimenzió, hogy egyszerre kell mosolyogni és sírni. Varázslatos tehetségű emberek, hihetetlen temperamentummal, munkabírással, alázattal. Nagyon büszke vagyok rájuk és arra, hogy velük dolgozhatok. Nekik is élet-halál kérdés a színház, mint nekem. Még ha egészen másképp is szemlélik a színházat, mint a teljesen épnek mondott színészek. A világhoz sokkal józa­nabbul, felnőttebb módon állnak, mint én. Megkérdezik például: Debrecenből jöttél és oda mész vissza? Nagyon el fogsz fáradni. Át kellene gondolnod, hogy lemondod a holnapi előadásod. Erre védekezem, hogy nem lehet lemondani, 650 néző várja. „Akkor mondd meg Dórának, hogy nem fogsz tudni minden nap jönni, mert így el fogsz fáradni és megbetegszel” – mondja a 25 évesnek látszó Erzsike a maga 60 évével, két sztepplépés között. Van mit tanulnom tőlük. Nem mérlegelnek, amikor szeretetről van szó, ez is példaértékű.

Megyesi-Horváth Borbála


A közönségé a végső döntés

A Kaszás Attila-díjat a 2008-ban alapították, a magyar ajkú színművészek méltó szakmai és emberi elismerésén túl, Kaszás Attila szellemi hagyatékának ápolását tűzték ki célul. A 2007-ben 47 éves korában elhunyt színész mindig komoly szerepet vállalt azon társulatok igazi közösséggé formálásában, ahol dolgozott. Évente három jelölt van. Az anyaszínház által nevezett művészek közül rájuk szavaztak az ország színészei közül a legtöbben. Idén Farkas Ignác a Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház, Nagy Csongor a Szatmárnémeti Harag György Társulat jelöltje és Varga Klári várja augusztus 24-ig a közönség voksait, akár minden ezen a linken.