Testvérest: az idő oldoz, a színmű éltet

Akt.:
Katona László, Simkó Katalin, Végh Veronika, a lakásszínház vezetője és Scherer Péter
Katona László, Simkó Katalin, Végh Veronika, a lakásszínház vezetője és Scherer Péter - © Fotó: Jakkel Rudolf
Debrecen – Nem tudjuk, hogyan kell meghalni. Mondjuk élni sem – pedig egyiket sem lehet megúszni.

A halott az nem olyan, hogy felhúzza magára a nadrágot. Arra fel kell húzni. Fel kell húzni! Az öcs az nem olyan, hogy elfogadja, hogy bárki – akár a csaja – lebunkózza a bátyját, akkor se, ha olykor tényleg az. Tényleg az! A szülő az nem olyan, hogy (nyíltan) különbséget tegyen a gyerekei között, próbálja ugyanúgy szeretni, ugyanúgy terelni és mégsem lesznek egyformák. Sosem lesznek egyformák! A testvér meg nem olyan, hogy komolyan vegye a saját felelősségét ezeknek a különbségeknek a kialakulásában.

Kivéve persze, ha – elkésve – ott áll a hűtőházban a testvére mellett, ami „valamikor az volt, de már nem az.” Olyankor megbeszéli vele, hogy dolgoznia kellett volna, bár a munkakeresésben a jó kapcsolatai ellenére sem segített neki. Szerezni egy nőt, mint amilyen őneki van. Hogy elmehetett volna, lehetett volna akár rocksztár, mint ő. Nem igaz, hogy otthon kellett maradnia a szülőkkel a bátynak. Az viszont igaz, hogy a fivér ápolta az apjukat a betegség sorvasztó heteiben, s ő nézte meg a hullaházban, vasalta ki utolsó ingét, húzta rá nadrágját anno. Mert arra fel kell húzni.

Hol válik ketté az út?

A Testvérest a Nézőművészeti Kft. darabjának főszereplője egy testvérpár. Egyikük egy önmagát ismételgető – ezzel mintegy állandó visszacsatolást igénylő – italhoz gyakran nyúló egyre lejjebb csúszó férfi, másikuk egy egyre népszerűbb rockzenész. Mindkettőjüket Katona László alakította fantasztikusan. Társa a színen Simkó Katalin, a darabbeli sikeres öcs barátnője, illetve néhány rövid jelenet erejéig Scherer Péter, a hullaház dolgozója. Egyértelműnek tűnik, melyikük az életrevalóbb, de a színműben egyre előrehaladva sorra derül ki, hogy a sikeresebb férfi bizonyos szituációkban eltávolítja magától a hétköznapok valóságát. Például az apja betegségét. Erről árulkodik az is, hogy meggyűlik a baja egy az albérletbe befutó patkánnyal.

Bár az idősebb fivér halálának hírével indul a történet, az esten összességében több könnyet fakasztanak a poénok, mint a drámai pillanatok. Alkotói eredetileg arra voltak kíváncsiak, hogy az egy családba születő, azonos szeretetközegben formálódó testvérek életútja mitől lehet annyira eltérő ívű. Hogyan lesz az egyikből elismert művész, a másikból otthon tengődő, állandó munka és sikerélmények nélkül élő felnőtt. De amikor egy darab elkezd megszületni, akkor nem biztos, hogy pont olyan lesz, amilyet eltervezték.

Félelmetes, ami idegen

Ezt már a mű ötletgazdája, egyik írója és rendezője Scherer Péter mondta a Páholy Lakásszínházban szombaton az előadást követő beszélgetésen. „Azt szerettem volna, hogy valahogy kijöjjön, mitől hasít az egyik és megy lefelé a másik. Ehhez képest ez a darab sokkal inkább halálról akart szólni. Amikor kezdi mutatni magát egy ilyen lény, egy előadás, akkor már nem lehet mindent ráaggatni. Meg kell érezni, mit bír el, mit dob le magáról, mit igényel még.”

Ez a darab pedig elbírt rengeteg humort, az időről való elmélkedő monológot, egy kínai mesét, a pici tér ellenére, három helyszínt, amelyen játszották, rengeteg interakciót a közönséggel. Azt, hogy Scherer Péter a „hullaházból” kilépve derűsen szeljen bicskájával egy almából, majd a nézőknek kínálja. És közben megossza velünk – a szereplő – véleményét a méltatlannak tartott hamvasztásról, arról, hogy nem tudjuk, hogyan kell meghalni. Igaz, élni sem. Generációk nőnek föl úgy, hogy fogalmuk sincs mit kezdjenek az élettel, s pláne a halállal, mert nem tanítjuk meg nekik. Pedig senki sem úszhatja meg, hogy találkozzon egy hullával – hangzik el. A darab elbírta, hogy a széksorok között le-föl járjanak a színészek, elbírta az állandó humorforrásként funkcionáló kiszólásokat, a különleges dalokat, s egy jelenetet az egyszeri rocksztár és az amszterdami piros lámpás negyed romantikájának esetéről.

Másokat is megérint

A színmű számos valóságelemet tartalmaz, de nem egyetlen valóságból származókat. Scherer Péter a jól éneklő és gitározó Katona Lászlóval, valamint a szintén remek hangú Simkó Katalinnal együtt alkotta a darabot, néhány saját gyermekkori, testvérhez kötődő történetüket felhasználva.

Két éve csináltuk ezt az előadást. A bátyám három éve elhunyt egy rettenetes balesetben, italos állapotban. Az első sokkból felocsúdva azt gondoltam, azért vagyunk színházi emberek, hogy valamit kezdjünk ezzel, ami bizonyos módon mást is meg tud érinteni”

– mondta a rendező. S bár tudható, a végeredmény csak nyomokban a Scherer-testvérek története, megérdeklődtük, a családi viszonyokba beengedés kételye mellett lélekkönnyebbedést is hozott-e mű elkészülte:

„Könnyebbséget az idő hoz, amennyit tud. Ebben van egy kis perverzió, tudom. Az én kérésemre hívják a főszereplőt Gábornak, mint a bátyámat. Az osztálytársaim, barátaim, akik látták a darabot, azt mondták, hogy Laci hihetetlen: még a szemét is úgy tartja, úgy beszél, ismételget, mint a tesóm, Gábor. Ami nekem ebben élmény – és mondják bátran azt, hogy hülye vagyok –, de olyan mintha tovább élne kicsit a testvérem ebben.

– Megyesi-Horváth Borbála –